Alacska tanítója – Almási József
Megint csökkent a falu lélekszáma, újra temetésre hívott a harangszó. Most nem csak kevesebben lettünk, de szegényebbek is. Egy ízig-vérig pedagógus, egy TANÍTÓ hagyta itt nebulóit.
Józsi bácsi – tanár bácsi, igazgató bácsi – emléke előtt tisztelgünk most.
Sajnos nem dolgozhattam vele együtt – akkor ment nyugdíjba, amikor idekerültem -, de szinte minden nap feljött a kastélyba és érdeklődött az iskoláról, a gyerekekről. Szívesen mesélt és én örömmel hallgattam. Nagyon sokat tanulhattam tőle emberségben, közösségépítésben, szakmában egyaránt.
Most volt a Pedagógus nap és méltóképpen úgy emlékezhetünk meg erről a napról, ha az Ő életét állítjuk példának minden tanító és tanító-jelölt, minden mostani és volt diák, minden ember elé.
Mezey Emese
tagiskola-vezető
Almási József 1938. január 21-én látta meg a napvilágot, itt Alacskán, egy bányász család második gyermekeként.
Általános iskolai tanulmányait még abban az épületben kezdte, amely később – haláláig – lakhelyéül szolgált. Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1956-ban. Vonzotta az oktatás, a gyerekekkel való foglalkozás, nevelés, ezért Sárospatakra, a Tanítóképző Főiskolára jelentkezett és ott is szerzett diplomát.
1961-ben kezdte pályáját Rudolftelepen. Képzettsége lehetővé tette, hogy többféle tantárgyat tanítson, de ő legjobban a készségtantárgyakat (ének, testnevelés, technika) szerette és szerettette meg diákjaival.
Itt ismerkedett meg feleségével, Terézkével, akivel 1963. július 20-án kötötték össze életüket és két kislányt nevelhettek fel.
1968 nyarán meghívták Abodra, hogy legyen az ottani általános iskola igazgatója, amit örömmel elfogadott. Igazi közösségi ember lévén, Abodon is folytatta tevékeny és sokszínű munkáját: tanított, programokat, művelődési lehetőségeket szervezett a közösség szellemi és kulturális fejlődése érdekében. A kétkezi munkától sem riadt meg sohasem, segített, ahol tudott. Évek múltán is szeretettel emlékeztek az ottani diákjai és a falubeliek az ott töltött éveire. Méltán, hiszen színjátszó kört vezetett, könyvtároskodott, de ha kellett, aratni vagy borjút nyúzni is ment.
Az iskolák körzetesítése elérte a kis településeket, így Abodot is. Ám, mikor Isten bezár egy ajtót, egy másikat bizonyára kinyit: 1972 nyarán az akkori iskolaigazgató, Simon István hívta haza, hogy legyen utódja, vezesse az Alacskai Általános Iskolát. Ez rendkívül megtisztelő volt számára. Bizonyítani, tenni akart szülőfalujáért, ezért természetesen hazajött. Örömmel töltötte el, hogy a jövő nemzedékét oktathatja, nevelheti az életre. Nem egy diákjából lett a ranglétrán feljutó, magasan kvalifikált szakember. Örült, mert abban az épületben lakhatott, ahová iskolába járt.
1973-ban nevezték ki az iskola igazgatójának és ő lett az Úttörőcsapat vezetője is. Az úttörőmozgalom egész életére kihatott, meg tudta valósítani önmagát a különböző rendezvények szervezésében és lebonyolításában. A tanítói, vezetői munkája mellett rengeteg más teendője is volt és ezeket maximális erőbedobással végezte: dolgozók általános iskolájában is oktatta a tanulni akaró munkásembereket. Vezette az énekkart, Alacskán is létrehozta a színjátszó kört, iskolakertet művelt a diákokkal együtt, délutánonként tanulószobát szervezett. Rendszeres volt a hulladékgyűjtés, a közterületek takarítása, a különböző társadalmi munkák, amelyeket oly gyakran vezetett és művelt.
Mindene volt a sport. Ebben a szellemben nevelte tanítványait is: sportkört szervezett, különböző iskolai és települési sportrendezvényeket bonyolított le. A diákokkal közösen alakították ki az erdei focipályát, futópályát. Rendszeresek voltak a gyalog- és kerékpártúrák. Fontosnak tartotta, hogy az alacskai gyerekek általános műveltsége fejlődjön, ezért gyakran autóbuszos kirándulásokon látogatták meg az ország különböző nevezetességeit. A szülők és a diákok szívesen vettek részt a különböző rendezvényeken – akár szórakozni, akár dolgozni kellett.
Volt élet a faluban. Minden állami és helyi ünnepségre színvonalas kulturális programot állított össze a nevelőtestülettel karöltve. Ahogy önmagától – a kollégáitól is maximális teljesítményt követelt. Szigorú volt, de következetes, csupa szív és segítőkészség.
1977-ben ide is elért a körzetesítés. A felső tagozat bekerült Sajószentpéterre. Kevesebb lett a gyerek, a tanító is, de az iskola megmaradt. a kis alsósokat is ugyanolyan szeretettel, de szigorral nevelte, mint a felsősöket. A közösségi munkát is tovább folytatta.
A gyakran túlhajtott, pörgő életvitel azonban nem tett jót egészségének. 1989-ben meg kellett operálni a szívét – műbillentyűket kapott. Ezzel lezártnak tekintette a betegségét és nem vett vissza az iramból. Részt vett az óvoda építésében, napközis nevelőként dolgozott tovább, átadva az akkor már tagiskola vezetését.
1993-ra egyre romló egészségi állapota miatt leszázalékolták és nyugdíjas lett. De nem könnyű annak tétlenkedni, aki a munkához, nyüzsgéshez szokott! Idővel munkát vállalt a kötélpályánál: szélőrködött. Nehezen fogadta el, hogy már nem bír annyit, nem vállalhat annyit magára, mert ereje nem engedi.
1999-ben újabb szívműtét következett, ami visszafogta ugyan, de így is sok társadalmi munkában vett részt.
Idejét kertészkedéssel, rejtvényfejtéssel töltötte. Ismerte és gyűjtötte a gyógynövényeket, gyógyteákat készített belőlük. Ezeknek a hobbiknak élt, no meg az unokáinak, akiket mindig szeretettel vett körül. Büszke volt a négy fiúra, nagyon szerette őket.
Sajnos 2009-ben rosszindulatú daganat alakult ki a veséjében, műtét, majd rendszeres dialízis várt rá. Ám a kór elindult a szervezetében és kezdte felemészteni. Mindig azt mondta, hogy „a beteg legyen türelmes”. Ő az volt. Végtelen türelemmel, nyugalommal viselte az újabb és újabb megpróbáltatásokat. Az örökmozgó, folyton tevékenykedő emberből egy lecsillapodott, sorsával megbékélt ember lett. Minden napot ajándékként élt meg. Soha nem panaszkodott, nem jajgatott, csendben, szívósan tűrte a fájdalmakat. Tisztában volt vele, mi vár rá, de nem adta fel soha sem a reményt, bízott az orvostudományban, az emberi jóakaratban.
Ez év július 20-án ünnepelhette volna meg szerető feleségével az aranylakodalmukat, ünnepelni akarták az együtt töltött ötven esztendőt… ám a sors másképp rendelkezett. Megszűntette fokozódó szenvedéseit, a kór győzött, vége a küzdelemnek.
Nyugodjék békében!