Bárhol is él az ember – itt, Észak-Magyarországon, vagy talán az ország más részén, mindenképpen fontos, hogy tisztában legyen lakóhelye hagyományaival és történetével. Mindezek nélkül idegenek vagyunk egy olyan helyen, amit – pironkodva vagy büszkén – szülőföldnek vagy bevándorlóként, letelepedési helynek tekintünk.
A Falu kialakulásának körülményei Alacska történetének rekonstruálását megnehezíti a források hiányossága. Ebben fontos és meghatározó tényező a falu történetében a lakosság földhöz való viszonya, ez adott alapot a község történetének periodizálásához. Ebben a vonatkozásban ugyanis csak nem minden esetben el kell térnünk a köztörténelem korszakbeosztásától.
A XX. században a fejlett hírközlés meggyorsítja az országos eseményekre való reagálást, a korábbi időszakokban azonban a nép számára sorsfordító események híre is csak később jutott el a faluba., az új intézkedések, törvények megvalósítása pedig még inkább elhúzódott. Pl: 1848. esetében a jobbágyfelszabadítás csak 1878-ban, a határrendezés befejezése után vált gyakorlattá.
A falvak keletkezését nem lehet egy bizonyos évszámmal megjelölni. Kialakulásukban földrajzi, gazdasági, társadalmi tényezők működtek közre. Ezek között első helyen állnak az életszükségletek kielégítésének lehetőségei. Falu csak ott keletkezhet, ahol biztosítva van: víz, élelem, tüzelő és állatok számára legelő. Lassú kialakulása folytán jött létre a falukép.A falukép egy települési terület keretében tartalmazza mindazt, amit a letelepült ember nemzedékek során alkotott. Alacska szabálytalan alaprajzú település. A falumag a templom környékén tételezhető fel. Erre utal a telkek sűrűsége és a zegzugos szabálytalan építkezés. A falvak többsége a természetes fejlődésnek és lassú kialakulásának megfelelően csoportos halmazfalu. A halmazfalu fontos ismertető jegyei ma is felismerhetők Alacskán. Az udvarok többsége szabálytalan alakú, zsákutca és szögek találhatók a faluban / pl.: Pap-szög, Kondó-szög /. A halmazfalu a téli szállásból fejlődött ki, és a nomád állattartás nyomta rá bélyegét.
Bár a későbbi századokban problémát jelent a faluban a legelőhiány, kialakulásában azonban domináló szerepet kell tulajdonítani az állattartásnak. Nem lehet egészen véletlen a falu nevének népi magyarázata, mely szerint a falu korábbi neve Ólacska volt, a területén található sok istálló miatt. E névmagyarázat természetesen helytelen, az Ólacska valószínűleg a latin Olacha alak változata lehet, az állattartás ténye viszont hihetőnek tűnik.
Mekkorák lehettek falvaink abban az időben (1280-1300)? Egyre-egyre egy tucat házat számíthatunk, házanként az akkori körülmények között legalább 10 fővel, – mert rövidebb életkorral, nagyobb gyermekhalandósággal, időnként fellépő járványokkal szemben, nyolc-tíz gyermekkel védekezett a kollektív életösztön. Tehát egy-egy falu tíz házában kb.: 100 lélekkel bírt. Minden falunak volt olyan korszaka, amikor még nevet sem viselt. A név állandósulása egy magasabb fejlődési fokot, a település megszilárdulását jelentette. A magyar falunak település története során kialakult elnevezési formái között a legrégibb a személynévi névadás az egykori birtokosról, vagy alapítóról.
Alacska a legrégibb birtokosáról az Alacskay családról kapta nevét. Az Alacskay család kb: 5 évszázadon át volt birtokos Alacskán, továbbá Jenő, Egres, Kurittyán, Kisfalud és Nagybarca falvakban.
Az Alacskai család eredetéről:
A család tudva lévő törzs-őse azon melléthei Thywald vitéz, aki II. András király alatt annak táborával a szent földön járt, és ott kitüntette magát, nevezetesen pedig egy, a táborban iszonyatos dúlást tett vadbikának elejtése által számos életet mentett meg, mint ez a nevezett királynak 1226-ban kelt és jutalmául Eözörény nevű birtokra adott adományleveléből kitűnik, sőt ama rendkívüli bátorság emlékéül egyszersmind a barna bikáról címert és nevezetet is nyert. Az ekkor nyert címer, négy szögű vért, melyben fehér keretű pajzs kék udvarában zöld talajon a leejtett vadbikának pallossal levágott feje hever, a vért fölötti sisak koronájából vörös dolmányba öltözött kék sisakos magyar vitéz nyúlik föl, balját csípőjére helyezve, jobbjában pallost tartva. Foszladék jobbról aranykék, balról ezüst vörös. Thywaldtól: a Barna, Melléthey, Abach, Alachkai és Dévény, sőt a szintén kihalt Barócz, (régen Baroch) családok is származtak. Alacskay Pál 1536-1540 és 1547 1550 között Gömör Vármegye Alispánja volt. Az Alacska név oklevelekben 1280. körül tűnik fel, Alacskay Zadúr leánya, Haripáni Izóth özvegye nevében, akit ekkor Izóth fivére Barch hitbére felűl kielégít. 1293-ban Tamás királyi ember, 1297-ben más Alacskayak a Hangonyiak perében tanúskodnak. 1300 előtt Boldvai Dethmár özvegye Csebi Ambrusné követeli az őt hitbére fejében illető alacskai részt, melyet Sebestyén ispán és fia Kisfaludi Walter tart elfoglalva. Falut írott forrásainkban a következő megnevezések alatt találunk: villa, locus, terra, prédium, possesssió. Alacska esetében a possessió szerepel. A possessió eredeti, klasszikus jelentése birtok volt. Eleinte nem is csak ingatlant vagy éppen földbirtokot ölelt fel, hanem gyűjtőszóként ingó dolgokat is /pl. szolgák, állatok /. A XIII. század első évtizedeitől pedig a possessió a feudális nemesi földbirtoknak felelt meg, sőt az ingatlan feudális birtokkal azonosuló possessió éppen úgy használták egész falunak, mint a falu csupán egy részét alkotó földbirtoknak a megjelölésére. Ugyanakkor az is előfordult, hogy egy-egy possessiónak nevezett, s tulajdonnevet viselő földbirtok több falut foglalt magában. Jóllehet a XIII. sz. második felében egyre általánosabb gyakorlattá vált a possessió köznév falujelentésben való használata., mégis jó ideig kérdésesnek kell tekinteni azt, hogy a possessió a tulajdonnév mellett falut vagy birtokot jelent-e, mivel egyidejűleg továbbélt birtok jelentése is. Az tehát, hogy az Alacska név már a XIII. századi forrásokban is szerepel, nem jelenti azt, hogy már ebben az időben faluként létezett. Annyi bizonyos, hogy templommal, vagy parochiával nem rendelkezett, mivel nem szerepel az 1333-as évekből származó pápai tizedjegyzékben, amely csupán a templomos és paróchiás helységeket tünteti fel. A legrégibb plébániai összeírás szerint 1333-ban Borsodban 7 helyen Borsod, Sajó – Szent Péter, Arló, Csernely, Várkony, Sajónémet, Bolyok említ plébániát. Valószínűleg Alacskán a XIV. század végén a XV. század elején épülhetett egy kis kápolna szerű templom különálló helyen haranglábbal, aminek alapjait, falmaradványait a 2001. – évi és 2004. – évi régészeti feltáráskor meg is találtuk. Kialakult településre utalnak viszont a XIV-XV. sz-ban folyó határ – és birtokperek. A falu határát Parasznyával kapcsolatban, 1341-ben az egri káptalan útján rendezték. Birtokperek, huszita és török háborúk A birtokperek szinte állandó kísérői a község történetének. Egy hosszú ideig tartó pert idéz a következő oklevél: „ Rozgon-i Simon országbíró előtt Borsod megyének a király különös parancsára Palácz-i Mátéval együtt tartott közgyűlésén az alispán, a szolgabírák és az inratus assessoro-k eskü alatt bizonyítják, hogy Kapla-i Desew mester és néhai János vajda 18 év előtt elfoglalták Alachka-i Mihály fiai: János, Péter, Lukács fia Jakab, László fiai: Osvát és Domokos Alachka nevű birtokának határai közt fekvő azon földet, amely az ő Kusynch nevű birtokukkal szomszédos, és azt Desew mester, valamint János vajda fiai: Loránd, Péter és Leusták ma is elfoglalva tartják és használják. 1409. máj. 27. prore oppidum Zenthpether” Ez az oklevél is birtokként tünteti fel Alacskát, itt viszont már feltételezhető, hogy a birtok kifejezés falut takar. A XIV-XV. sz-ban már országos viszonylatban is állandósul a falurendszer. A feudális jobbágyfalu létrejötte a telekrendszer intézményes kialakulásával függ össze. A középkori magyar falu szükségképpen a telki rendet építgető falu lett. A XIV. sz-ban a jobbágyi földhasználat két típusával találkozunk: 1./ az ideiglenes osztásos, illetve közös 2./ az egyéni földhasználat A földesúri vagyon értékmérője és a paraszti birtok végleges típusa a jobbágytelek lett. A jobbágytelek a parasztnak a faluban lévő belsőségét és annak a határban lévő tartozékait jelenti. Hozzátartozik lakóháza, udvara, gazdasági épületei és úrbéres szántóföldje, /amint az több parcellában tagosítatlanul szanaszét fekszik a határban/ a legelő és az erdő használati joga. A falu kialakulását az előbb említett határ és birtokperek mellett háborúk is zavarták. A XV. sz-ban a huszita háború jelentett akadályt a XVI-XVII. sz-ban pedig a török támadás bénította meg a teljes mértékben megindult gazdasági fejlődés lendületét. Míg az ország kevésbé fenyegetett területein már a XV. sz-ban a szántóterület túlnyomó többségére kiterjedt a háromnyomásos gazdálkodás, addig Alacskán még a XVIII. században is csak a kétnyomásos gazdálkodást ismerték. Ennek az a magyarázata, hogy a községet mindkét háború viszonylag súlyosan érintette. A cseh zsebrákok fosztogatása legnagyobb mértékben és legtovább Sajószentpétert és a környékbeli falvakat – köztük Alacskát is – sújtotta. Zsigmond király 1430. évi hadügyi törvénye értelmében Borsod megye Zemplén vármegyével együtt 300 főből álló lovasbandériumot tartozott kiállítani a husziták ellen a határok védelmére. „Szomorú napok virradtak a megyére, amikor Albert özvegye, Erzsébet uralma és fia trónigényének biztosítására zsoldjába fogadta Giskrát és Felső-Magyarország parancsnokává tette”. A csehek ugyanis a „Felvidéktől egészen Borsodig befészkelték magukat, és szörnyű pusztításokat végeztek.” Komorovszki és Valgata nevű vezéreik Borsod megyét szemelték ki központul. Ezért Vadnán és Galgócon kőerősséget emeltek. Sajószentpétert és a környékbeli falvakat minden vagyonukból kifosztották. 1459-ben Mátyás király személyesen indult a csehek ellen. Sajószentpéteren és a környékbeli falvakban Mátyás győzelmei után is maradtak kisebb huszita csoportok, az un. zsebrákok, akik a katonai szervezet felbomlása következtében vezető nélkül maradva a lakosságot fosztogatták. A háború következtében nagymértékű volt a lakosságszámának csökkenése, Mátyás király idegen népelemeket telepített le ezeken a területeken, akik viszont rövid idő alatt beolvadtak a magyarságba. A török támadás 1544-ben érte el Borsod megye határát. A vármegye déli részét egészen Miskolcig a budai basa tette adófizetőjévé. Alacskát ezekben az években még elkerülte a veszély. A majdnem egy évszázadig tartó békés korszak idején Alacskán is kiépült az egyházszervezet, s a XVI. sz-tól, mint leányegyház Sajószentpéterhez tartozott, s az egri káptalannak fizette a dézsmát. A XVI. sz-ra a családnevek kialakulása is befejeződött, s az 1566-ból ránk maradt dézsmajegyzék Alacskán már 73 adófizetőt tüntet fel, akik összesen 182 akó borral adóztak. Ez átlagban 2,41 akót jelent személyenként, kisebb méretű vagyoni differenciáltságra utal viszont a dézsma 1és 6 akó közötti ingadozása. A török pusztítást igazolja a családnevek teljes kicserélődése. A jegyzékben előforduló nevek közül ugyanis mindössze 3 fordul elő a későbbi forrásokban. Ezek is elég gyakori nevek Balogh, Kormos, Varga. Pontos adatot nem tartalmaznak a források a török támadás évszámát illetően, de kb. megállapítható. Alacska az 1550-es években kerülhetett törökkézre, amikor a füleki bég új területeket igyekezett behódoltatni. Leginkább Sajószentpéter szenvedett, 100-nál is több embert hurcoltak fogságba. Sajószentpéter elfoglalása után Bolyok, Center, Királd, Alsó-és Felsővelezd, Csokva, Iván, Barcika, Alacska, Monosbél, Bánfalva, Kács, Szemere és Tard esett áldozatul, de a lakosok jó része elmenekült. Alacska hódoltsági terület lett, Fülekre fizette az adót, amit a török folyton emelt, s ráadásul szolgáltatásokat is rótt a községre. A Török közigazgatási szervezet. A szultánok a török államszervezetet, a vele járó közigazgatási szervezettel együtt, átültették a magyar hódoltsági részekre, a hol egy csapásra megszűnt a magyar alkotmány, a magyar magánjog. Minden történelmi hagyomány az új rendnek adott helyet. A török államszervezet, miként Dedek Crescens Lajos: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye történetében helyesen megjegyzi, a hűbérjognak keleti fogalmak szerint felépített alkotása volt, mert a hűbérnek csupán fizetés jellege volt és nem kötötték a nagy birodalom egyik-másik részéhez. A hódoltsági területen háromféle hűbér volt. 1. A hiszari Gedik, a zsoldhűbér, mely abban állott, hogy valamely vár vagy palánk őrsége közösen kapott egy falut, a melynek a jövedelmében a megszabott zsoldjuk arányában osztoztak. 2. A timár-hűbér, a mely 3000–19.000 akcse jövedelemig terjedt, (60 akcse = egy jó magyar arannyal, vagyis 2 forint 15 krajcár értékkel) és a melyet 5999 akcseig a beglerbég, azonfelül az ő javaslata alapján maga a szultán adományozott. 3. A ziamet hűbér, a mely a 20.000 akcsénál több jövedelmű falvakra vonatkozott és a melyet csak a szultán adományozhatott. A vármegyei hódoltsági terület a budai pasalikhoz tartozott és négy részre oszlott: a füleki, a hatvani, a szécsényi és a nógrádi szandzsákra. Szandzsák alatt értették azt a kerületet, a melyből a hűbéres haderő egy parancsnok alatt egy zászló alá gyűlt, mielőtt ellenőrzési szemlére vagy hadba indult. A szandzsák nahijékre, járásokra oszlott. A hatvani szandzsák, a mely hosszú ideig Eger ellensúlyozója volt, Nógrád, Heves és Borsod vármegyére, valamint a Jászságra terjedt ki. A hatvani szandzsák az 1555–56. évi fejadólajstrom szerint a hatvani, a pásztói, a jászberényi és a bujáki járásokra oszlott. A legutóbbihoz 36 helység tartozott: Visznek, Besne, Szele, Nagy-Túr, Bocsi, Nemen, Magyarád, Iván, Mindszent, Merjás, Navaj, Domocsár, Sikátor, Fancsal, Homok-Terene, Bakta, Parád, Verebély, Hídvég, Udas, Baráton, Boda, Mercse, Miskovcse város, Mocsi, Szent-Péteri, Kápolna, Rastyán, Csarád, Verbó, Alacska, Berene, Tiszafalu, Bánfalu, Obol, N.-Horvát. Alacska az 1600-as évek elejére lett református falu. Lakói birtokukba vették a régi középkori kőtemplomot. A falusi közösség hatásköre egyházi téren kiszélesedett, pl. a református falu megkapta a pap választás jogát. Abban hogy, Borsod megye csak nem teljes egészében protestáns lett nagy jelentősége van Bocskay és a megye jó kapcsolatának. A Perényiek, Bebekek hamar áttértek a református hitre, és érvényesült a vallási abszolutizmus korának jelszava: „cuius regió, eius religió” / akié a föld, azé a vallás /. 1641-ben országos rendelet alapján a szolgabírák Borsod vármegye minden járásában vizsgálatot tartottak arra nézve, hogy a zsitvatoroki békekötés óta mely falvakat hódoltatott meg a török, s milyen eszközökkel zsarolta ki az adót. A vizsgálat eredményeképpen Alacskáról a következőket jegyezték fel: „ Summája elsőben volt 25 ft, annakutána felment 35 ft-ra, mostan summájuk 66 ft s 3 köpű méz, elsőben semmit sem szolgáltak, mostan szántanak, aratnak, kaszálnak, fát hordanak.” A terület birtoklásáért folytatott harc a török hódoltság idején sem szűnt meg. 1555-ben Mihály Antal a szentpéteriekkel erőszakosan elfoglalta Alacska felerészét, másik felét pedig zálogba vette. A Báriusoknak is volt itt birtokuk a XVI-XVII. sz-ban, a XVII. sz-ban a Nádasdyak birtokrésze is a Báriusokhoz került, az Alacskay család pedig a maga részét a Bárczayaknak zálogosította el. Rokoni kapcsolatok folytán birtokukból több család részesült, s egész sereg per keletkezett e miatt. A Bárczayak révén a Fáyak is birtokosok lettek a XVIII. sz-ban, később pedig a Ragályiak, Szepessyek, a Máriássy és Kubinyi családok. Gazdasági és társadalmi fejlődés 1771-ig A mezőgazdaságon belül Alacskán már a XVI-XVII. sz-ban kiemelkedett a szőlőművelés, s viszonylag jelentős erdőbirtokkal is rendelkezett a község.Az 1601-ben készített és 1601. óta használt pecsét emblémája is bortermelő jelleget tükröz, az emblémát ugyanis címerpajzson található szőlőmetszőkés alkotja. A pecsétnyomó köriratának betű szerinti olvasata: ALATSKA 1601. A nyomólap vésete homorú, átmérője 2,3 cm, alakja: kör, anyaga sárgaréz, nyelének anyaga szintén sárgaréz, hossza 5,9 cm, alakja hengeresbe átmenő csonkakúp. Magyarországon a jobbágyságnak 3 kategóriája élt: urbárium usus szerint traktálható szerződéses Az ususra hivatkozó forma azt jelenti, hogy a földesúri önkénynek csak labilis szokás szabott határt. Ez a forma jellemezte Alacskán is a jobbágyok és a földbirtokosok közötti viszonyt. A községben a jobbágyok egy része örökös jobbágy volt, más részük pedig szabadmenetelű taxás. Helyzetük a költözés lehetőségét tekintve gyakorlatilag nem sokban különbözött egymástól. A szabadköltözésű jobbágy is csak akkor hagyhatta el helyét, ha mást állított maga helyett. Inkább a szolgáltatások mértékében volt különbség örökös és szabadmenetelű jobbágy között. A szabadmenetelűek többnyire előnyösebb feltételek mellett szolgáltak földesuraiknak. A nem régen a faluban lakó, betelepített vagy szerződés szerint szolgáló jobbágyok tartoztak közéjük. Mind két csoporttól meg kell különböztetni a szabadosok rétegét. A szabadosok kategóriájába azok a módosabb parasztok tartoztak, akik robotszolgáltatásukat pénzzel válthatták meg. Ami azonban nem volt általános jelenség Alacskán alig néhányan tartoztak közéjük. A XVI-XVII. sz-ban előretörő majorsági gazdálkodás a jobbágyság bizonyos fokú átstrukturálódását eredményezte. A legnagyobb munkaidőben majorsági robotra kényszerített paraszt nem tudott saját földje művelésével is megbirkózni, így féltelkessé, negyedtelkessé, vagy zsellérré lett. A szolgáltatások tekintetében egyértelmű a községben a munkajáradék túlsúlya, de a robot mértéke sem volt egységes az egyes földesurak birtokain, Pl. Ragályi Ferencné birtokán a következő képpen szolgáltak a jobbágyok: férfiak kötelessége: „64 ember kapáló szőlő egy homolitáson kívül minden munkájának elvégzése.” 2 nap kaszálás 2 nap zabaratás télen 4-5 nap favágás nők kötelessége: minden kendermunka 1-2 db fonal szüretkor – amíg a szedés tart taxások: évente 20 nap szolgálat 2 nap zabaratás 2 db fonal szüretkor – amíg a szedés tart A következő néhány példa igazolja, hogy földbirtokosoktól függően mennyire különböztek a jobbágyok szolgáltatásai: – Szemere László jobbágyainak kötelessége: a szőlőben végzendő minden munka elvégzése és 4 db fonal beszolgáltatása. – Kubinyi Gáspár birtokán a robotszolgálat a szüret idejére vonatkozik. – Szeremlei Károly birtokán az asszonyok kötelesek vetés idején 2-3 nap búzát rostálni, a férfiak viszont a favágási kötelezettségtől mentesek. Az alacskai jobbágyok a roboton kívül a földesuraknak „szőlőből és szántóból emlékezet óta hetedet adtak.” A dézsmán kívül évente 9 alkalommal egy-egy csirkével tartoztak az egyháznak minden szőlőmezsgye után. A lakosság terhei a török veszély elmúltával sem csökkentek, sőt új teherként jelentkezett az idegen katonaság ellátása. A beszállásolást az 1655. évi országgyűlésen határozták el. A német katonaság ellátása súlyos anyagi áldozatot és személyes kiszolgáltatottságot jelentett a jobbágyság számára. Egy katona ellátásához szükséges portió a következő: Portio oralis /emberportio/: 1 pint sör vagy fél pint bor 2 font hús 2 font kenyér Portio equilis /lóportió/: 8 font széna 6 font zab fél csomó szalma 1665-ben az alacskai lakosok panaszos levelet írtak a vármegyének egyrészt a portió miatt, másrészt pedig azért, mert az egri hajdúk is szolgálatra hajtják őket. 1693-ban Hefthány György intézett panaszos levelet a vármegyéhez, mert alacskai majorsági birtokára 36 Ft portiót vetettek ki, ő viszont nem lakik Alacskán, sőt Borsod megyében sem. A kezdeti időben a portió még a majorsági gazdaságokra is kiterjedt, csak a későbbiekben hárították a katonaság eltartását teljes mértékben a jobbágyságra. E súlyos tehertételek miatt a község lakossága még a Thököly – szabadságharccal szemben is érzéketlen maradt. A vármegye viszont kezdettől fogva csatlakozott Thökölyhez, először nemesi felkelést hirdetett, később pedig pénzfizetést vállalt. E pénzfizetést az alacskai lakosok csak újabb tehernek tekintették. Ezért Thököly 1683-ban Sárospatakról levélben szólította fel az alacskaiakat a személyes felkelésre. / insurrectione / Hangsúlyozva, hogy az ő céljuk a szabadság, kéri a lakosság támogatását. Akik személyesen nem tudnak részt venni a harcban adjanak lovat maguk helyett. E levéllel azt szeretné elérni a fejedelem, hogy ne keljen a törvény szigorával fellépni az alacskaiak ellen. A lakosság helyzetét olykor elemi csapások is súlyosbították. Pl. 1729. májusában „ Az alatskai szegény lakosok” aláírással érkezett kérvény a vármegyéhez, amelyben így panaszkodnak: „Isten kemény ítéleti annyira grassalt rajtunk, jég és eső elpusztította a termést Alacska földesúri falu volt, amelyben általában a földesúri befolyás növekedése, a falusi bíró hatáskörének csökkenése tapasztalható. Egy 1767-es egyházlátogatási jegyzőkönyv a következőket jegyzi fel Alacskáról: „A református vallású emberek rendelkeznek nem csak imaházzal, hanem nyilvános vallásgyakorlattal is… A reformátusoknak tágas temetője van, Alacskán 3 harang van, ez a három harang az imaháztól különálló helyen egy fa haranglábra van szerelve. „Csanálosi János lelkész párbére: 1kg őszi és tavaszi kenyérmag, 9 akó bor, 25 szekér fa, 8 szekér széna A lakosság létszáma vallási megoszlás szerint: rómaikatolikus: 3 kálvinista áldozó: 432 nem áldozó: 161 Alacska urbáriuma Az 1771-év jelentős dátum a község életében. ekkor kapta meg Alacska az urbáriumot. „Az 1767. És 1774. között végrehajtott urbérrendezés volt az államhatalom első országos akciója a jobbágyság és a földesurak viszonyának egységes és részletekbe menő szabályozására. „A XVIII. sz-ban mind a földesurak, mind az állam meg növekedett igényeket támasztott a parasztsággal szemben. A földesurak a majorsági gazdálkodás kiterjesztése, az állam pedig a kormányzati apparátus, főként az állandó hadsereg fenntartásának fokozódó költségei miatt kívánt az eddiginél nagyobb terheket rakni a parasztságra. Mivel az állami adóbevétel nagy része az urbéres földön élő parasztság adózásából ered., a kormányzatnak érdekében állott, hogy a földesúri terhek növekedésének gátat vessen. Az urbérrendezés célja tehát nem a jobbágyok terheinek csökkentése volt, ha nem éppen az adó és szolgáltatások maximális mennyiségének megállapítása illetve a föld terjedelméhez való arányosítása. Egy helyiség urbáriumának létrejöttéhez hosszas előkészületi munkálatokra volt szükség, amit megyei megbízottak végeztek. Első teendőjük az volt, hogy feljegyezzék a jobbágyoknak az un. 9 kérdőpontra adott válaszait. Alacskán 1766. július 14.-én rögzítették a válaszokat, melyeknek hitelét 2 alacskai lakos, Koszla András és Soós János aláírása igazolta. A 9 kérdőpontra eskü alatt adott válaszokból kiderült, hogy Alacska a következő benefitiumokkal rendelkezett: – „ jó bortermő vidék” – „ a szántóföldek termékenyek” – „ a szomszéd helységekben a kézi munkáért pénzt lehet kapni” – „ a malom 2 órányira található a községtől, piac pedig egy mérföldre Miskolcon” Malefitiumai: „kevés a legelő, ezért más határban kell bérelni”. A konkrétan Alacskához intézett kérdéseket magyarul írták, a malefitium szót a kár szóval fordították, ezért az alacskaiak válaszában erre a kérdésre ott szerepel a zápor gyakorisága is. Ezen előzetes felmérések alapján kapta meg a község az urbáriumot 1771-ben, mely először is az urbéres földet határozta meg. A szántó és a rét nagyságát megyénként állapították meg. Borsod megyében szántóból 4, rétből pedig 3 minőségi osztályt állítottak fel, s az egyes osztályok számára fokozatosan emelkedő hold számot írtak elő. Az alacskai határt a 2. osztályba sorolták, ami azt jelentette, hogy egy egész jobbágytelekhez 28 hold szántó és 10 hold rét tartozott. A község állandó telkiállománya 5 -?- telek volt. A belsőtelek nagysága 16-?- pozsonyi mérőre való, a szántóterület 149-?- hold, a rét 53,5 embervágó. A falu összesen 58 Ft házadót fizet, ami azt jelenti, hogy az itt élő 63 jobbágy közül 58 rendelkezett házzal. Az el zselléresedés folyamata a községben az átlagosnál nagyobb méretű. A jobbágyság kb, háromnegyed része zsellér sorba süllyedt, ami azt jelenti teleknagysága nem éri el az -?- telket. A telkes jobbágyok száma mindössze 16, egész telekkel közülük sem rendelkezik senki. A fél és negyed telkesek száma 6 – 6, s van még 1 -?- telken és 3 -?- telkes jobbágy. A falu jobbágysága évente 1.356 nap kézi szolgálatot teljesít, az igásrobot nagysága pedig 273 nap. A jobbágy kötelezettségeinek és szolgáltatásainak mértékét a telek nagysága határozza meg. Az urbárium hivatalos szövegébe szőtt helyi vonatkozású megjegyzések sok esetben súlyosbítják egyes falvakban a jobbágyok helyzetét, az országos átlaghoz mérten. Így például Alacska esetében az urbárium kilenced helyett heted fizetésére kötelezi a jobbágyot. A robot mértékét pedig a következőképpen határozták meg: „hetente egy napi robot két marhával, a maga szekerével, szántásnál a maga ekéjével, boronájával, vagy pedig 2 napi kézimunka. De kaszáláskor, aratáskor, vagy szüretkor akár a kézi, akár a marhás szolgálatot duplán veheti az uraság. A községben a kevés legelő miatt tehenet valósággal nem tartottak, ezért mentesültek a vaj megadásától. A borárusítás jogával a jobbágyok Szt. Mihály naptól Szt, György napig élhettek. Az urbárium utal a jobbágyság jogi állapotára is. Alacskán 26 örökös, 4 szabados és 33 szabadmenetelű jobbágy élt, ez a megkülönböztetés viszont egyre kevesebb gyakorlati jelentőséggel bír. Az urbáriumban foglaltak betartását rendszeresen ellenőrizték. A megye által végzett felmérések általában a következő kérdéseket érintették: 1.”Annyi számú urbáriális házhely található-e a helyiségben, amennyi az urbáriális tabellában van? Ha meg kissebbült a száma, mi okból? 2. A házhely után járó földeket, réteket aszerint bírják-e a lakosok, mint az urbáriumban rendeltetett? 3. A fizetést, robotot, jobbágyi kötelezettségeket aszerint fizetik-e a földesúrnak, ahogyan az urbáriumban elrendeltetett, vagy másképpen egyeztek meg? 4. A legelő mezeje abban az állapotban van-e, mint az urbárium idején? 5. Az uraság tisztjei a plébános, a kántorok és ispánok annyi szám marhát tartanak-e, ami az urbáriumban meghatároztatott?” A bíró és az alacskai lakosok válasza ritkán tartalmaz valamilyen panaszt. Ezt évente pecséttel és hitesek aláírásával igazolták. A hitesek közt leggyakrabban előforduló nevek: Ujlaki András, Soós János, Szűcs János. Egészen a század végéig mindössze egyetlen panaszos levél található az iratok között. Ez a panasz az Alacskán szőlőbirtokkal rendelkező vidéki lakosokra vonatkozott, akik a község legelőjéből 400 ölnyi db földet elfoglaltak, erdejéből pedig egy részt kiirtottak. 1762-1771-között kezdtek hozzá a templom bővítéséhez, a torony építéséhez. Ekkor az eklézsia kurátora volt Nemes Nagy Ádám Nótáriusa Ujlaki Pál. Elsőbb egyházfia Szűts János, utolsóbb pediglen Almási Mihály, Prédikátora Szilágyi János. Oskola Mesterek voltak: Ladányi András 1751-ben már itt volt – 1773 Nagy Márton 1774 – 1775 Nagy László 1775 – 1783 Kiss Mihály 1783 – 1786 Veszeli István 1787 – 1791 Nemes Gondol Sámuel 1792 – 1796 Bogoly Ferenc 1797 – 1798 Veszelei István 1798 Nagy István 1798 – 1807 Bartsai János 1808 – a gyűjtő munkámmal csak eddig értem! (Forrás: Egyházi Jegyzőkönyvek) Gazdaság, társadalom szellemi élet Az urbérrendezés hatását nehéz egyértelműen megítélni. Kétségtelen, hogy messze kiható jelentőséggel bírt, ez azonban csak később 1848-ban derült ki. A lakosság terhei az urbárium kiadása után sem csökkentek. A paraszti gazdálkodásban továbbra is megmaradt a kétnyomásos rendszer. A nyomásföldeken kívül a faluban a szőlőbirtok nagysága 362 hold volt, melynek birtokhelyei: Móka, Agyagos, Cserbabós, Nyuszi, Balázs, Gulyutka, Sinka, Csomópataka, Szoknyás, Rákos, Köves, Gyükeres, Puszta, Kazincivölgy, Egeres, Nagyszőlő. Az erdőterület nagysága pedig 872 hold volt. Az adók beszedése állandó gondot jelentett a községben. ’801-ben a falu 2 évre kapott adómentességet tűzkár miatt, 1804-ben pedig eső miatt. 1811-ben az alacskai bíró kérte a járástól az urbáriumot, mert sehogy sem tudta az adót behajtani, a lakosság viszont ugyanebben az évben a portió miatt emelt panaszt. Kérvényükre azonban a következő választ kapták: „A katonatartás a helységre proportis szerint van ráosztva, ezért a panasz nem orvosolható”. A magas adókat a megye más községei sem tudták fizetni, ezért Losonczy Károly főszolgabíró kénytelen volt törölni az adóhátralékokat. Erről 1835-ben értesítette a községet. Az 1848-49-es szabadságharcról annyit őrzött meg a szájhagyomány, hogy a cári csapatok Alacskára is bevonultak, és a község terén borban főzték a húst. Az 1848-as törvények közül a falu életében a legnagyobb jelentőséggel a jobbágyfelszabadítás bírt, mely azonban csupán jogilag tette szabaddá a parasztságot. A telkiállománnyal rendelkező jobbágyság tulajdonába ment át az a föld, amelyet addig birtokolt. A telkiállománnyal nem rendelkező jobbágyok pedig elnyerték azt a jogot, hogy munkaerejüket szabadon értékesíthették. A zsellérség kiszorult a faluközösségi földek használatából is, mivel a közös használatban levő földeket a telkiállomány nagyságának megfelelően a falu gazdái között osztották fel. A jobbágyfelszabadítás tényleges hatása csak az urbéri viszonyok rendezése után, 1878-ban érezhető a paraszti gazdálkodásban. A rendezés alapjául az 1771. Évi urbárium szolgált. Maga az eljárás 1878-ig tartott, s összefonódott a határ tagosításával. A tagosítási törvény 1871-ben jelent meg, a javaslat azonban már 1857-ben megszületett, mely szerint: „ – Beltelek, erdő, szőlő nem képezheti a tagosítás tárgyát. – Minden magánbirtok a majorsági földosztályzat szerint ugyanazon mennyiségben, amennyire lehet, egy tagban adassék ki. – A birtokhelyet sorshúzás határozza meg.” Ebben az időben az alacskai határban birtokosok voltak: Zselléreinek száma: Fáy Ferencné 14 Ragályi Károlyné 12 Radvánszky Albert 8 Máriássy László 12 Ragályi József 15 Hámos Antal 3 Szentiványi Miklós 5 Ragályi Gyula 9 Elek Jánosné 1 Bosch Zsigmond 2 Szükség volt az egyes földterületek majorságai, ill. urbéres jellegének tisztázására. A földesurak haszonbérleti szerződésekkel igyekeztek bizonyítani a föld majorsági jellegét, mivel csak az urbéres föld került paraszti tulajdonba. 1867. noember 30.-án a következő határozat született az alacskai urbéresek és zsellérek illetőségei tárgyában: 1. A volt urbéres zsellérek együtt kapják ki legelő illetőségüket. 2. Az urbéri nyomozat alkalmával majorságinak követelt 33 zsellér urbéresnek tekinthető. 3. A remonenoiális földből, melynek nagysága 19,1hold legyen az egyházé, a többi a tanítóé. 4. Az urbéri legelő mennyisége 1 telek után 7 hold, ebből fél hold erdőnek számítható. A lelkészt a járandóság 1 telek után illeti meg, a tanítót és a községi jegyzőt pedig fél telek után. 5. A beltelek állapota nem változik. 6. Továbbra is közös marad: a kőbánya, a falu végén található kút, a kovácsház, a kenderáztató gödör. 7. Az összes urbéri lakosság kijelentette, hogy tagbirtokát 2 nyomásban kívánja kihasítani. 8. További tárgyalás szükséges a zsellérek és földesurak között a kender, kukorica és káposzta földek tárgyában. A zsellérek kevésnek találták ugyan a mérnök által felajánlott 6 és fél hold legelőt és fél hold erdőt, mégis azért fogadták el, hogy megszabaduljanak a per költségeitől. 1869. június 15-re elkészült a zsellérek használatában lévő kender, kukorica és káposzta földek jegyzéke. E földterületek majorsági birtokok voltak. Megművelésük a jobbágyfelszabadítás után gondot okozott a földesuraknak, ezért kiadták használatra a zselléreknek, akik a haszonbér egy részét pénzben fizették, más részét viszont ledolgozták. A földek használatba vétele legtöbb esetben szóbeli megállapodás alapján történt. A legtöbb problémát és pert az erdő tagosítása okozta. Rácz Ferenc mérnök 3 tervezetet készített, amíg végre elfogadták. Az 1858-as tervezet esetében az erdőbirtokosok még az ellen tiltakoztak, hogy az erdőt is bírói zár alá vették. Az eredeti tagosítási javaslatra hivatkoztak, mely szerint az erdő nem képezheti tagosítás tárgyát. 1867-re sikerült elfogadtatni az erdő tagosításának tényét, s még ebben az évben elkészült az új javaslat, mely azonban csak újabb perek megindításához adott alapot. A leghosszabb ideig tartó pert Dapsy Sándor és Zsolczay Ferenc miskolci lakosok fellebbezésére indította el. Ők rendelkeztek a községben a legnagyobb erdőbirtokkal / 142 hold /, és jogtalannak találták erdejük egy részének kiosztását. Ügyük a királyi tábla elé került. Ez és a hozzá hasonló perek lelassították a tagosítási eljárást, új erdőbecs és új tervezet elkészítését tették szükségessé. A végleges tervezet, amelyet a birtokosok nagy része elfogadott 1877. November 30-ra készült el, azonban még ez sem felelt meg minden erdőtulajdonos igényének. Pl.: Dapsy Sándor és Zsolczay még mindig sérelmesnek találták, hogy őket 10 hold erdőterület kiadására kötelezték. Nem hagyták meg saját helyén Ragályi Gyula és Radvánszky Albertné erdejét, holott ők ennek ellenében fogadták el rossz minőségű rét és legelőilletőségüket. A tervezet alapján 131 hold legelő és erdő illetőséget osztottak ki. Az erdőbirtokot az Oldalerdőből és a Vágáserdőből adták ki. A kiosztás az erdőbirtok nagyságának arányában történt. Ezzel befejeződött az alacskai határ tagosítása, melynek eredményét az 1878-ban elkészített urbéri és majorsági telekkönyv összegezi. Az urbéri telek nagysága 18 -?-. Ennek megoszlása a következő: 20 telkes gazda tulajdona 5 -?- telek 82 zsellér tulajdona 10 -?- telek református lelkész tulajdona 1 telek tanító tulajdona ?- telek községi jegyző tulajdona -?- telek közbirtokossági kocsma tulajdona 1 telek Az összes urbériség elfoglal az egész határból 152,9 hold szántót /+20 hold út/ és 544 hold rétet /+18 hold út/. A majorsági birtok nagysága 192,2 hold, ebből a tagosítás tárgyát képező terület 142 hold. A református egyház birtoka: 40 hold szántó 5 hold rét 2 hold beltelek A zsidó egyház birtoka: 1,2 hold beltelek 0,016 hold temető /20 n-öl/ A helység birtoka: 0,04 hold bikaól 0,8 kondás, csordásház 0,04 kovácsműhely Kocsmabirtok: 28 hold szántó 7 hold legelő A tagosítás legutolsó mozzanatát jelentette 1882-ben a költségek elosztása, mely birtokarányosan történt. Egy holdra 2 Ft 59 kr. jutott. A tagosítási eljárással általában a rosszabb minőségű földek kerültek a parasztok tulajdonába. Az urbérrendezés tulajdonképpen a jobbágyság differenciáltságát átmentette a kapitalizmusba. A faluban a legkedvezőbb helyzetbe a volt féltelkes jobbágyok jutottak, akik közül néhányan vagyonuk állandó gyarapításával a századfordulóra jómódú paraszttá váltak. Alacskán viszonylag nagy volt a zsellérség száma, akik közül sokan nem vitték többre a napszámosságnál. A II. József-korabeli népszámlálás alapján nyílik alkalom először pontosan megállapítani a faluban az egyes társadalmi osztályok és rétegek arányát. A népszámlálás ideje: 1784-1787. A község jogi népességének aránya ebben az időben 514, 249 férfi és 265 nő. Összesen 116 család, a házak száma ugyanennyi. A falu birtokosa Losonczy károly volt. A társadalmi rétegződést a következő számok érzékeltetik: 2 pap 35 nemes 23 paraszt 22 paraszt és polgár örököse 73 zsellér 12 egyéb A természetes szaporulat átlaga 1794-től 1878-ig 5,2. Az évenkénti születések átlaga erre az időszakra 17,5, az elhalálozások száma pedig 12,3. Ez utóbbitól egyes években nagy eltérés mutatkozik. Pl. 1812-ben a himlő miatt43, 1831-ben a cholerajárvány miatt 51 volt a halottak száma. A község református jellege már a korábbi századokban megmutatkozott. Kb. a következőképpen alakult a reformátusok és katolikusok aránya: 581 református 16 katolikus Csak a reformátusok gyakorolhatták helyben vallásukat. A XVIII.sz. végétől önálló református egyháza lett a községnek. A katolikusok a legközelebbi katolikus egyházhoz, Sajószentpéterhez tartoztak. A helyi bábának viszont ismernie kellett a katolikus szertartásokat, mert veszélyes, illetve halálos szülés esetén az ő feladata volt a keresztelés. A falu szellemi életének első gyökerei a templom és az iskola körül mutatkoztak. A helyi környezet és adottságok minden faluban saját szellemi életet alakítottak ki. A falusi ember mindennapi élete, hétköznapjai és ünnepei, gondolkodásmódja, világszemlélete át vannak szőve azokkal a benyomásokkal, szokásokkal, hagyományokkal amelyek nemzedékről-nemzedékre szállottak át. Alacska legrégibb írásos dokumentumai az anyakönyvi kivonatok és egyházi jegyzőkönyvek. Az egyik ilyen legrégebbi forrásunk a MATRICULA, amely 1751-től tartalmaz adatokat az Alacska lakosságát érintő főbb eseményekről. Megtalálhatók benne a születettek, a házasságot kötők és a meghaltak nevei az események időpontjai. Tartalma kiegészül még más témákkal is, amelyek az egyház életéhez valamiképpen kapcsolódtak. A Matricula tartalmazza: • a tanácsbeli személyeknek, • helység bírájának, • az egyházfinak, • az Eklésia Curatorának, • a kisbírónak és a bába esküvésének formáját. Ebből megtudhatjuk, hogy ezeknek a személyeknek mi volt a feladatuk és kinek tartoztak felelősséggel. A tanácsbeli személy feladata, hogy képviselje a lakosokat a Consistoriumban és a falugyűlésen, minden elfogódottság nélkül. A helység bírájának feladata a törvények és a szokások megtartása és megtartatása volt. Mindig az igazság oldalán kellett hogy álljon. Az egyházfinak a fogadalom értelmében a következő feladatoknak kellett eleget tennie: Engedelmeskednie kellett a lelkipásztornak és az Eklésia Curátorának, a”belső személyek” jövedelmét be kellett szednie. Az Eklésia épületeire gondot kellett fordítania, a tőle telhető helyreigazításokat elkellett végeznie. Amit magától nem tudott elvégezni, azt mások tudomására kellett hoznia. A botránkoztatókat, káromkodókat személyes válogatás nélkül a megfelelő helyen jelentenie kellett. Az Eklésia Curátorának gondot kellett fordítani a templom, a parókia és az iskola minden „fogyatkozására” és jövedelmeire. Ha a szükség úgy kívánta, Consistoriumot vagy Eklésia Gyűlést hirdetett. Az Eklésiának jó „rendtartását” és tisztaságát tartalmazó „punktumok” megtartását parancsolta. A részegeket, szitkozódókat, a templomba vakmerőségből nem járókat, az Úrvacsorával nem élőket, mihelyt észrevette, lelki tanítójának és a Consistoriumnak be kellett adnia és fenyíték alá kellett fogatni őket. Ha a helység bírája a kisbírót valamilyen ügyel megbízta, annak halogatás nélkül el kellett végeznie, s ilyenkor a saját dolgát félre kellett tenni. A „jó rendet”, minden dologban, amint azt bírája és a tanácsbéli személyek parancsolták, személyi válogatás nélkül meg kellett tartatnia. A bábára nagy feladat hárult, és munkája nagy felelőséggel is járt, mert életek függtek tőle. Ha bármikor hivatták egy várandós nőhöz, akár éjjel, akár nappal a maga dolgát félre kellett tennie. Nem számított, hogy az asszony szegény vagy gazdag, helybéli vagy jövevény, személyi válogatás nélkül kellett ellátnia. A szülés alatt semmi tilalmas eszközhöz nem nyúlhatott. Nem használhatott babonát, s ördögi mesterséget. A gyermek születésekor az anya mellett volt a helye, és ügyelnie kellett arra, hogy az ő gondatlansága miatt valamelyikük halála be ne következzen. A gyermeket a megszületése után megfelelő gondossággal el kellett látnia. Az anyát is gonddal kellett ápolnia. A szellemi élet alakításában tehát jóval nagyobb szerepe van a szájhagyománynak, mint az írásbeliségnek. A szájhagyomány őrizte meg azt a kis verset, amellyel Svingor József református lelkész köszöntötte vendégeit: Klára sütötte kalácsok Vagynak itt az asztalon Mellette vagyon a jó bor, Melyet termett a Bakator a Balázs-hegy oldalon Ezt a verset kifaragta Ne kérdezd ………… Szereti az a jó bort A sütőjét is szereti Isten álld meg a vándort. A falusi ember szellemi szükségleteit kielégítették a biblia és a kalendáriumok. Az egyházi ügyek részeként a XIX.sz-ban már ott szerepel az iskola ügy is, ez azonban különösen a század első felében nagyon lassan haladt előre. Az iskolába járók létszáma még 1848-ban is mindössze 9 volt. Fejlődést jelentett volna az 1868-as Eötvös féle törvény, amely 6-tól 12 éves korig bevezette a kötelező elemi iskolai oktatást és képesítéshez kötötte a tanítói állás betöltését. Deák Gábor alacskai tanító azonban arról panaszkodott, hogy a szülők még teljesen ingyen sem akarják gyermekeiket iskolába engedni. Előtte 1864-ig Tóth Mihály volt a tanító, aki 20 évet töltött Alacskán. Tanítása idején az is előfordult, hogy csak ketten jártak iskolába. 1863-ban az egyházlátogatók fel is szólították az alacskai egyházat az iskola karbantartására. Az iskolával kapcsolatos kérdésekben az egyháztanács döntött, melynek tagjai voltak: a 12 presbiter, a prédikátor, a jegyző és a tanító. 1805-ig a presbitérium tagjait a főgondnok nevezte ki, aki viszont csak jelentős birtokkal rendelkező nemes ember lehetett, 1805-töl maga a presbitérium nevezte ki tagjait, 1832-ben pedig a lakosság kapta meg ezt a jogot: „12 presbiterek választassanak a lakosok közül olyanok, kik vallásos, tisztességes, józan gondolkodású és becsületes életű személyek legyenek.” Az egyháztanács ülésein állapították meg a lelkész és tanító fizetési lajstromát. A tanító fizetésének 10%-át adta az egyház, 10%-át a község, 80%-át pedig az állam. Erkölcsi kérdésekben is az egyháztanács kezében volt a döntés joga. A „legények istentisztelet alatti rendetlenkedése” miatt nem egyszer még pénzbüntetést is kellett eszközölni. 1871-ben a falvak állami közigazgatás alá kerültek. A községeket nagy és kisközség kategóriába sorolták. Alacska természetesen az utóbbihoz tartozott. A község saját belügyeiben maga határozott, rendelkezett saját vagyona felett, adót vetett ki, adót hajtott be. Legfőbb szerve a közgyűlés volt. Évente legalább kétszer kellett tartani. A közgyűléseken kívül a község az önkormányzati jogot képviselőtestület útján gyakorolta, melynek létszáma kisközségben 10 volt, s tagjai általában a legtöbb adót fizetők voltak. Határozataikat, és a törvényhatóság rendeleteit az előljáróság hajtotta végre. Az előljáróság tagjai voltak: a bíró, másodbíró, törvénybíró, legalább 2 esküdt és a közjegyző. A közjegyző kivételével 3 évre választották az előljáróságot. A bírói tisztséget a megválasztott 100 Ft büntetés terhe mellett köteles volt elvállalni. A közigazgatás államosításával nem tűntek el a falusi önkormányzat népi elemei. A falu kapcsolata a bányával Alacska ma is bányászközségként él a köztudatban. Valóban a bánya törte meg a mezőgazdaság egyeduralmát a lakosság foglalkoztatottságát illetően. Az Alacska és Sajószentpéter közötti területen található barnaszén-készlet feltárásának kezdete az 1867. után országosan meginduló folyamat része. A Sajóvölgyi Szénmedence termelése már ebben az évben országosan a második helyre került, s ezt a helyet a század folyamán végig megtartotta. A medence széntermelésének 48,5%-át a sajószentpéteri bányák adták. / Az Alacska határában található bánya is sajószentpéteri bánya néven szerepel. / Alacska környékén a terület két birtokosa, a Xifkovics és a Szirmay család kezdte meg a kutatást. Szirmay Istvánné grófnő kért rá engedélyt elsőként 1868-ban, ezt azonban nem kapta meg. Így a tényleges feltárások megkezdésére csak 20 év múlva, 1888-ban került sor. Az első kutatóakna lemélyítése Xifkovics Emil nevéhez fűződik. Ez volt az 1. számú Erzsébet-telep a Kos-völgyben. Szirmay Alfréd gróf jóval távolabbi területen, az alacskai fővölgyben próbálkozott. Így jött létre az Alfréd telep. A század végére tehát a község határában már 2 akna létezett, azonban a termelésben játszott szerepük és a lakosságra gyakorolt hatásuk még nagyon jelentéktelennek mondható. Nehezítette a kőszén felhasználását, hogy az emberek kezdetben idegenkedtek a szénnel való tüzeléstől. Foglalkozási lehetőségként pedig még fel sem merült a bánya. A századfordulón egyetlen alacskai lakos szerepel a bányászok névsorában. A bányák megnyitásához szorosan kapcsolódott a bányajogért folyó harc, ami országosan 1848-ban erősödött meg különösen. Továbbra is érvényben maradt azonban Mária Terézia rendelkezése: „ Akié a föld azé a bányászat joga.” A földbirtokosok bányajog címén óriási haszonhoz jutottak, ami természetesen fékezőleg hatott a bányák fejlesztésére. Ezért a vállalatok arra törekedtek, hogy örökáron vásárolják meg a kőszén kiaknázási jogot. A sajószentpéteri bányászat fellendülése is akkor vette kezdetét, amikor 1895. január 1-én a Magyar Általános Kőszénbánya kezébe került. Ugyan ebben az évben kezdte meg működését a Sajószentpéteri Üveggyár, amely tovább bővítette a kőszén felhasználási lehetőségét. / A sajószentpéteri bányák megszerzésén a hozzátartozó, így tehát az Alacska, Berente, Kápolna, Kondó határában lévő aknák megvásárlását is jelenti. / A szénbányászat fellendülését igazolja az a tény, hogy 1896-ra, tehát egy év alatt a termelés megnégyszereződött ezeken a területeken. Emelkedett a kutatás műszaki színvonala, nőtt a bányászlakosság létszáma. A telepített bányászlakosság mellett kialakult a helyi bányászlakosság is. 1913-as összeírás szerint már Alacskán is 68 bányász él, a bányászatból élő eltartottak száma pedig 87. Ettől az időtől kezdve a század elejéig kizárólag mezőgazdasági jellegű kisközséget egyre szorosabb kapcsolat fűzte a bányához. A bányászok létszámának növekedése egészen 1945-ig növekvő tendenciát mutat. Az ipar behatolása a község életébe nem maradt hatástalan az emberek gondolkodására, életszemléletére. A kapitalista termelés bővülése a munkásmozgalom csíráit rejti magában. / Ádám András vájár felszólalása az 1903-as Országos Bányászértekezleten az első híradást jelenti a bányászok helyzetéről: „…..nálunk a felvigyázók mindig a munkások háta mögött állnak, és hajtják őket, pedig úgy is teljes megerőltetéssel dolgoznak. A nehéz munkából pedig semmi haszna sincs a munkásnak, mert a megkeresett pénzből levonásokat eszközölnek, sőt meg is lopják a munkást…. A múltkoriban elpanaszoltuk a főaknász úrnak, hogy keresetünkből még száraz kenyérre sem jut, s ez az úr azt válaszolta: „Én ha kenyerem nincs, kalácsot szoktam enni.” Kedves munkástestvérek! Bizony nem jól esik az éhező munkásnak az ilyen válasz.” A Bányamunkás című hetilapból is hiteles tudósításokat szerezhetünk a bányászéletről. Az egészségtelen munkakörülmények mellett hírt ad az egészségtelen lakásviszonyokról is. Alacska határában a falutól kb. 1 km távolságra / Sajószentpéter irányában / található bányatelep egyes lakásai, illetve maradványai ma is kifejezően hirdetik a múlt emlékét. Ez és a hozzá hasonló bányatelepek házairól így ír a Bányamunkás 1913-ban: „….ezek a bányászházak kitűnő eszközül szolgálnak a munkások leigázására. Mihelyt mozognak a bányászok, mihelyt nagyobb falat kenyérért küzdenek, rögtön kilakoltatják őket, és családostól együtt mehetnek a nagyvilágba….” A munkások helyzete 1913-ban vált a legnehezebbé, amikor az életszínvonal 10%-kal csökkent. A balesetek nagy száma miatt a borsodi bányákat halálbányáknak is nevezték. A bányászok naponta 12 órát dolgoztak. A Miskolcon fellendülő szociáldemokrata mozgalom kisugárzásának hatása Sajószentpéteren mutatkozott meg legjobban. A bányászok politikai szervezkedésbe kezdtek. Borsod megyében az első valóban a munkások érdekeit képviselő bányászegylet Sajószentpéteren jött létre. Működésének eredményeként született meg az a beadvány, amelyet a bányászok 12 aláírással a Budai Bányakapitánysághoz juttattak el, felsorolták benne a bányában uralkodó rendellenességeket. Ez a beadvány lett volna a bányászegylet első megmozdulása, amelynek hatására azonban a felszámolása kezdődött meg. 1913-ban volt ugyan még egy sztrájk-kísérlet, ami éppen kísérleti jellege miatt nem vezetett eredményre. A munkások ellen összefogó erők erősebbnek bizonyultak s hosszú ideig meghiúsult a sajószentpéteri bányászok szervezkedése. A MÁK Szervezeti Szabályzata kimondta, hogy „minden felmondás nélküli elbocsátással” büntethetők azok: „akik a hűség, szorgalom és elöljárók iránti tisztelet és engedelmesség tekintetében lényeges kötelességeikben teszik magukat bűnösökké…. ….kik társaikat elöljáróik ellen ellenszegülésre vagy olyan erőszakos mozgalmakra buzdítják, melyeknek célja nagyobb bért vagy más előnyöket kicsikarni, s e cél elérésére a munkát megtagadják.” A 20-as évekre szertefoszlott tehát az a remény, hogy Sajószentpéter területén jön létre a megye bányászainak szervezési központja. Alacska a XX. század első felében A 20. század első évtizedeinek az egész világot megmozgató jelenségei természetesen Alacskát sem kerülték el. Az I. világháború anyagi és emberi áldozatokat követelt a községtől. A községháza előtt álló emlékmű őrzi a háborúban elesettek névsorát: Ifj. Almási István, Gál József, Kiss István, Liszkai János, Rácz Pál, Ujhalmi József. A falusi jegyző Kis Miksa visszaélve hatalmával nem adta ki a hadiözvegyeknek járó juttatásokat. Felelőségre vonására azonban csak a Tanácsköztársaság kikiáltása adott alkalmat. A jegyzőt elűzték házából és csak a csordásházban húzhatta meg magát egészen a román csapatok érkezéséig. A faluban nem volt nagy a kommunisták száma, de a szimpatizánsoké annál inkább. Vezetőik Almási József és Simon Pál voltak. Gyors ütemben ment végbe a helyi hatalmi szerv kialakítása. Az Intéző Bizottság élére Almási József került, községi tanácstagok voltak: Almási József, Liszkai József, Török József, Németh József, Varga József, Asztalos Sándor és Szalai János. Megalakult a Birtokrendező Bizottság, melynek tagjai voltak: Liszkai József, Szalai János és Varga János. A megindult szervezőmunkát azonban hamar megszakította a román csapatok bevonulása. A románok a kommunista vezetők családtagjait is megkínozták. A lakosság nagy része közömbös magatartást tanúsított a létrejött Horthy rendszerrel szemben. Ebben a korszakban jelentkezik legszembetűnőbben a község gazdaságának és társadalmának strukturálódása. A határ szerkezete a következő volt: szántó 525 k.hold, kert 98 k.hold, szőlő 22 k.hold, rét 68 k.hold, legelő 225 k.hold, erdő 479 k.hold, egyéb 57 k.hold. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma csökkent, ugyanakkor a birtokkategóriák megváltozása extenzív fejlődés megindulását jelzi. Nőtt a szőlő és a szántó területe, csökkent a rét és a legelő nagysága. A termőterület legnagyobb részét a nagybirtok foglalja el, habár 100 holdon felüli birtokkal csak ketten rendelkeztek a faluban: Dapsy Sándorné /106 k.hold/ és Miklós Elemér /269 k.hold/. A lakosság foglalkoztatása tekintetében túlsúlyba került az ipar. A bánya új területeket vásárolt a községtől, elsősorban az egyháztól. E területek megszerzéséért az Alacskai és Berentei Kőszénbánya Társaság versenget. Igy az egyháznak lehetősége volt a többet fizetőt választani. Alacskán 1923-ban kezdték meg a villany bevezetését. A községben az 1920-as években felmerült a templom-renoválás és iskola építés szükségessége. Ezen kívül a háború idején elvett harangot is pótolni kellett volna. Ez a kérdés oldódott meg a legegyszerűbben, ugyanis 1921-ben az Alacskán legnagyobb birtokkal rendelkező Miklós Elemér új harangot ajándékozott a községnek. Az iskolaépítés és templom-renoválás elhúzódott pénzhiány miatt. A lakosság ugyanis még a kötelező adók fizetésére sem volt képes. Magas volt az egyházi adóhátralék is. Ez a fizetésképtelenség még versben is megfogalmazódott: „Alacska, Alacska Alacsony fizető Papját, rektorát Marasztni szerető.” S mindezt elkeseredettebb formában fejezi ki egy jellegzetes alacskai strófa: Elmennék én, de nem tudom hova…. Boldog már én úgysem leszek soha.” Végül is az iskolaépítés előbbre vitele céljából a közoktatásügyi miniszter 14.000 pengőt engedélyezett az országos népiskolai alapból. Ezen kívül Borsod, Gömör, Abony, torna, Heves, Szabolcs, és Ung megyékben megengedte a gyűjtést. 1928. szeptember 1-re épült fel az új iskola dr. Miklós Elemér telkén. 1924-ben Alacskán már 82 volt a tanulók száma, az iskola azonban még mindig egy tanerős volt. Egyetlen tanára Kiss Gyula hatásos fegyelmezési módszereiről volt híres, melynek következtében néhány gyerek kórházba is került. 1924-ben a vármegye közigazgatási osztálya azzal fenyegette a községet, hogy minden anyagi támogatást megvon, ha nem töltik be a második tanítói állást. 1925-ben meghirdették végre a pályázatot, s a nyolc jelentkező közül Üveges Vilmát választották ki. Ettől kezdve Alacskán 2 tanerős iskola működött. Ebben az időben az egyház és az iskola szoros kapcsolatban álltak egymással. Kiss Gyula is kántortanító volt. Ha keresztelő volt, az iskolások mentek hétköznap énekelni a templomba. Mindennap imádkozással kezdték és fejezték be a tanulást. A hittan vezette a tantárgyak sorát. Vasárnap, mielőtt a templomba mentek volna, a tanulóknak az iskolába kellett menni, s onnan indultak el közösen a tanítóval. A fiúk a kiskarban ültek fönt a tanítóval. Ők alkották az énekkart, illetve a kórust. Besegítettek még nekik azok a legények is, akik már 1-2 éve elhagyták az iskolát. Ha a tanítónak fájt a torka, vagy valami okból nem tudott a templomban megjelenni, 1-1 jó hangú fiút bízott meg, hogy kezdjék el az énekeket. Az 1-3 osztályt Üveges Vilma, az 5-6 osztályt Kiss Gyula tanította. A vizsgázásnak két fajtája volt: kis vizsga és nagy vizsga. A kisvizsga az iskolában történt a presbiterek és az egyházlátogatók előtt. A nagy vizsga a templomban volt az egész gyülekezet előtt. Tornából is mindig volt vizsgájuk. Nagyon szigorúan vették az iskolában a gyermekek erkölcsi nevelését. De ebben nagyon sokat segítettek a falu lakói is. Ha valamelyik gyerek illemtelenül viselkedett valahol, vagy valakivel szemben, akkor szóltak a tanítónak. Volt egy kis vers, amelyet ilyenkor elkellett mondani a tanulónak. Az Aranyszabály-t minden gyereknek tudnia kellett: „Járj az utcán illendően, akár hová vagy menőben. Ne andalogj, ne kiabálj, Ne légy pajzán, ne hajigálj! Ruhádat félvállra ne vedd, Kezed lábad ne hányd, ne vesd! Nagyobb ember elől térj ki, Illendően köszönj néki! Ha megszólít kérdésére, szólj bátran és nézz szemébe! Hajtsd meg egy kevéssé magad, szokott címezetét megadd! Míg szavát elvégzi megvárd, beszédét keresztül ne hágd! Végre elbúcsúzván tőle, menj el díszesen előle!” Miután Kiss Gyula helyére Simon István került, megszakadt az iskola és az egyház kapcsolata. Simon Istvánt hiába fogadták kántortanítónak, mégsem végezte el a kántori teendőit. Simon István felesége (Lenkei Klára) kulturális téren mély nyomokat hagyott maga után. Pl.: táncot tanított a gyerekeknek. A fiatalságot pedig egy-egy színdarab betanításával és előadásával foglalta el. Játszották pl.: az Ármány és szerelem, a Falu rossza és a Borjú c. darabokat. A forradalom előtti és utáni időkben is játszottak, szerepeltek. Felléptek a szomszédos falvakban és Csehszlovákiában: rimaszombaton és Rimaszécsen is. Nagy Zoltán aranyérmet is kapott színészi alakításáért. Alacskán a XIX. század végén és a XX. század elején míg a férfi lakosság a bányában dolgozott, a fehér nép kézművességgel és „piacozással” kereste a pénzt. Fontak, szőttek, s a munkáikat felhasználták a mindennapokban, vagy értékesítették. Az erdő gyümölcsei mint pl.: a szeder, gomba jó jövedelem forrásnak bizonyult. De árultak még: gyümölcsöt, zöldséget, állatokat, sajátkészítésű lekvárt stb. Batyut kötöttek a hátukra, és úgy mentek árulni. A legközelebbi nagyobb piac Miskolcon volt. A lakosság gabona, takarmánynövények és kender termesztésével, szőlőműveléssel, állattartással is foglalkozott. A XX. század első évtizedeiben dohánytermesztés is folyt. A csordást és a kondást a falu választotta. A gulyát, a fiatal marhákat tavasszal kihajtották a Gyertyányos-völgybe, s csak ősszel hozták be őket. A Bacsotanyán juhok voltak. A Csomópataka szőlő és hozzá a Vincellérház a Bárciaké volt. A falu életében jelentős munkálat volt az aratás és a szüret. A 30-as években nemcsak az iskola területén, hanem gazdasági téren is mutatkozott némi fejlődés. A határból egyre nagyobb rész került művelés alá. Tovább nőtt a szántó és szőlőterület az erdő és a legelő rovására. A 30-as években a következő adatok jellemzik a községet: Szántó: 688 k.hold, kert 87 k.hold, szőlő 54 k.hold, rét 49 k.hold, legelő 186 k.hold, erdő 383 k.hold. A birtokkategóriákon belül lényeges változás nem történt a század elejéhez képest: 100-1000 k.hold 2 birtok /278-106 k.hold/ 50-100 k.hold 1 birtok törpebirtok 87 /ez átlagban 5 k.hold/ 220 k.holdon felüli gazdálkodó van a községben összesen 140 k.hold bérleti területtel. A lakosság összlétszáma 1100 /1938/, ebből 1071 református vallású, 14 római katolikus, 5 görög katolikus, 6 ágostoni és 4 pedig zsidó vallású. A háború előtt a kisgazdapárt 20-25 fővel működött. A háború idején azonban megindult a kommunista és szociáldemokrata párt szervetődése is. Az Alacskai református egyház története. Kezembe kerül az egyetemes névtár 1887. évi kiadványa. Majd minden egyházközség keletkezésének időpontja jelezve van, de ebben a talán legrégibb ilyenfajta könyvben nem találom meg az alacskai református egyházközség keletkezésének időpontját. Az újabb névtárakban már utalás van az 1660-as esztendőre. Régi, elsárgult írások, jegyzőkönyvek, kurátori számadások, anyakönyvek nem vezetnek vissza abba a küzdelmes, hősi korba, amikor az alacskai gyülekezet tagjainak elődei arra szánták el magukat, hogy az új hit, a reformáció népei lesznek és feltehetően egy szívvel és lélekkel egyszerre csatlakoztak a reformáció kálvini irányához. Csak következtetéssel gondolom az egyházközség megalakulásának idejét, ha nem is a pontos évszámát feltüntetni. Majdnem 400 éves távlatból nehéz is lenne. Sajószentpéteren már 1549-ben van reformált egyház, egykori feljegyzések, vagy szájhagyomány útján Sajószentpéter népe plébánosával és kántorával, egy akarattal áttért a református vallásra. A közeli szomszédságban levő Berentén is megalakult a református egyház 1596-ban, vagy talán még előbb. Alacska község egyik földesura Szalonnáról ír levelet egy vitás ügyben az alacskai egyház vezetőségéhez. Ott is volt birtoka. Szalonna 1607-ben tért az új vallásra. Feltehető és igen valószínű, hogy az Alacskán földbirtokos Szepessy, Ragályi, Lossontzy, Szentpéteri, Szemere és kisebb birtokos családok korán az új hit követői, és így jobbágyaik is követik urukat. Alacska Sajószentpéterhez közel esik, minden ügyes bajos ügyeikben az emberek odajártak, hiszen volt idő, amikor egy időben a vármegye székhelye nem Miskolc, hanem Sajószentpéter volt. A közeli hatások, eszmeáramlatok őket is érték megismerkedtek elég korán a reformációval és elég korán 1550-60-táján, de lehet, hogy már korábban is volt, már van református gyülekezet Alacskán. És végül van egy ezüstből készült, de dúsan aranyozott Úrvacsorai pohár, illetve kehely, amelyet az ecclésiának adott volt Nemes Kazai Miklós Úr 1652. esztendőben. Az első kehely még nem lehetett ilyen díszes és szép kivitelű ötvösmunka, hiszen idő, kellett ahhoz, hogy azokban a zavaros és háborús időkben az egyházi ötvösművészet olyan magas fokra emelkedhetett. Máról-holnapra az nem megy. A reformáció lelke formálta az egyházias művészetet olyanná, mint amely kiábrázolni szeretné mind azt a lelki újjászületést, boldog lelki életet, amelyet elnyert a Krisztusát valóban megismert és megtalált új hit népe. Az első pozitív dátum tehát a már működő egyházi életre vonatkozólag az 1652. év, de a fentebb elmondottak alapján már viruló egyház lehetett Alacskán. 100 év múlik el, anélkül, hogy valami írás maradt volna arról, milyen volt az egyházi élet. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a gyülekezet híven kitartott a reformáció mellett, hiszen napjainkig hitéhez, vallásához annyira ragaszkodó nép, hogy egységes maradt, nem bontotta meg sorait sem az ellenreformáció, sem a belső széthúzás. Ma alig található a község területén cca 30 nem református személy. 1751-ben találkozunk az első Matrikulával. Címirata így hangzik: „Matricula az az olly laistrom, melyben a született, házassággal öszve köttetett és megholt embereknek neveik, esztendeikkel és napjaikkal edjütt emlékezetnek okáért feljegyeztettek. Mellyet a nemes Helvética Confessió szerint hívő s élő ALATSKAI szent Ecclésiának hasznára rendelt: Rima Szombati Nagy Sámuel akkori prédikátor. Annó 1751 Die Terta quarta post dominicam quinquagesimam.” Ez évtől kezdve az anyakönyvek rendesen vezettetnek, sőt az 1770. esztendőtől kezdve minden fontosabb esemény írásban meg van örökítve az utódoknak emlékezetnek okából. 1751-től kezdve pontosan fel tudjuk sorolni a gyülekezetben szolgáló lelkipásztorokat. 1770-ben az a kérdés foglalkoztatta a gyülekezetet, hogyan lehetne a már szűknek bizonyult templomot megnagyobbíttatni. Nem az áldozatkézség hiányzott a hívőkben, hanem az a félelem, hogy a katolikus reakció idején hogyan valósíthatják meg dédelgetett tervüket. Végre is sok imádság és tépelődés után arra határozta el magát a gyülekezet, hogy alázatos instanciával az uralkodó Mária Terézia elé fog járulni. Érdekes az erről ránk maradt szószerinti feljegyzés: „ A templom falában megírva vagyon templomunk megépítésének idejéről és módjáról annak az írásnak a Cópiája. Solt CII: 5-9. Irattassék meg ez a következendő népnek hasznára, hogy a megújíttatott nép dicsérje az Urat. – Erre nézve mink is Alatskai Helvética Confession lévő szent Ecclésiának lakossai, hogy a mi utánnunk következendő maradékunk is tudják a mi Templomunk megnagyobbíttatásának idejét és módját, írásban hagytuk és emlékezetnek okáért ide helyezzük ezeket a dolgokat: Kisebb lévén ez a mi templomunk, mint sem az mi gyülekezetünk tagjai az isteni tiszteletnek idején, akárminemű szorulattal is abban elférhettenek volna: alázatos Instanciánkat nyujtottuk a Felséges Mária Therésia Király Asszonyhoz Magyar Országnak és több Országnak Dicsősségessen Uralkodó Király Asszonyhoz Templomunk megnagyobbíttatása iránt. Mely alázatos instanciánkra Eő Felsége illy kegyelmes választ adott. Hogy tekintetes és Ns Borsod Vármegye investigálja meg templomunkat, ha ugyan szükséges-é gyülekezetünk számos voltához képest annak megnagyobbíttatása. Említett Tttes és Ns Vármegye ezen dolognak investigátiójára kiküldötte ad facem loci a maga deputátus tagjait Aó 1769 die 1. Xby. A deputátiós urak ezek voltak: Tttes Szöllösy Ferentz Úr, Tttes Ns borsod Vármegyének Vice Ispánja. Tiszteletes Keller Ferentz Uram Apátfalusi plébánus és Vice Archidiákonus. T. Csomós Márton Uram, Tttes Nemes Vármegye Szolgabírája és Esküttye Nemes és Nemzetes Fürjes Gergely Úr. – Ezeknek relációjokra informáltatván a Felséges Locum tenenciále Consilius, a nemes Vármegye által kijött az építésre való engedelem fent említett felséges királyasszonyunktól, kijött egyszersmind a Ns Vármegyére az iránt való parantsolat is, hogy a templom megnagyobbításának helye Spátiuma mérettessék ki. Mely kegyelmes parantsolatja megtaláltatik Tttes Ns Vármegyének Archívumában in Actis Anni 1777.” Szilágyi János prédikátor pontos feljegyzéssel, történeti hűséggel-bár ő Alacskán 1787-1820-ig volt prédikátor-megírja, hogy 1770. február 16.-án a Borsod vármegye kiküldöttei, köztük a Mindszenti plébános is-/ név szerint felsorolva /, megjelentek és a templom bővítésének helyét pontosan ki is mérték. Majd 1770. március 20.-án, minthogy a templom megbővítésének Spátiuma oda is ki terjedett, amely helyen volt az harangláb, annak okáért a maga régi helyérül a mostani helyére Ács Mesterségével el vonatott azon harangláb. Szószerint így folytatja a templom nagyobbításának meginduló munkálatait: „Ezek után ugyan ezen 1770-dik Esztendőben Pünköst havának negyedik napján, ahhoz alkalmatos énekléssel és közönséges könyörgéssel az Úrnak nevét segítségül híván a templom megújítatandó részének fundamentumát letettük és ugyan ebbe az Esztendőbe a kőfalakat és a fedőléket elvégeztük. A Vakolat pedig, Meszelés, padlás, Székeknek, Ajtóknak csináltatása a következő 1771-dik Esztendőben ment véghez és ez után. Ebben az időben az ecclésiának prédikátora volt Tsanálosi János a Borsodi V. tractusnak egyik adsessora, oskola mester, Ladányi András volt a kurátor az elsőbb esztendőkben, N. Anga János az után Sós Péter s Ns. Szalay János.” Milyen nagy áldozat volt ez a gyülekezet részéről, de nem rettennek vissza a bajoktól, áldozatoktól. 1794-ben újabb áldozatot kell hozni, mindkét harang, egyik 174, a másik 100 kg, megrepedt. Újraöntik Losoncon, ugyancsak ebben az időben a templomhoz hatalmas tornyot is építenek. Pedig még akkor nem volt nagy a gyülekezet. Hűségesen felsorolja Szilágyi János prédikátor a község földesurait, nemes embereit (12), közönséges lakosait, illetve, családokat (62), a község elöljáróit. Találtam olyan feljegyzést, ami ma gyülekezeti szabályrendeletnek felelne meg. Mély vallásosság és Istenhez való hűséges ragaszkodás hatja át az egész consistórium életét, amikor-többek közt-olyan rendeletet hoz, hogy naponként a reggeli Istentisztelet előtt, vagy az esteli Istentisztelet előtt, ha valaki világi haszon céljából hagyja el a községet, az büntetésül fizessen egy rhénes Forintot. Ezt a határozatot 1770-ben hozták. A curátori számadásokat átnézve és tanulmányozva, megállapítható, hogy az egyház curátorai milyen nagy hűséggel kezelték a rájuk bízott egyházi vagyont és a hívektől befolyó adományokat, pénzeket. Kivételt képez egy Ladányi András nevű curátor az 1824-ik esztendőből, aki a kezére bízott egyházi pénzekből a maga hasznára fordított 290 Forintot. Nagy pénz volt ez. Ez időtájt az egyház 7 hordót vásárolt Miskolcon és 14 Forintot fizetett érte. Nevezett curátor, a most is meglévő adóslevelében kötelezte magát egész vagyonával az adóság kifizetésére. Azonnali törlesztésre 6 hordó (bizonyára gönci hordó 140 L) bort adott. 1 hordó bort 17 Ft-tal számolták törvényesen, így tartozása még 188 Ft-ot tett ki, amit minden bizonnyal ki is fizetett. A curátori számadások 1780-tól nagyjában megvannak. Ezek a számadások az egyház életének hű tükörképe. Az 1792. évi gondnoki számadás adatai arról a nagy áldozatról és hősies munkáról tanúskodik igen szemléltető módon, hogy a gyülekezet belefog a toronyépítésbe és e célra adományoz bőkezűen, ahogy a számadásban olvashatjuk: „Némely jóindulatú atyánkfiainak kegyes ajándékjokból jött Négy száz harminckét forint és 94 pénz”. A torony sokba került. Csak a kőművesnek adtak 574 Ft-ot, aztán tégláért, vasért, vaskapcsokért, ácsmunkáért még 100 Ft-on felül fizettek. Az egyház bevételi forrásai között olvashatjuk, hogy az adományokon kívül, az egyház bírt kocsma joggal, a mészárszék után is árendát szedett, aztán az egyház szőllőjéből eladtak egy putton cseresznyét 10 garasért, és két rókabőrért kapott a kurátor 3 Magyar Ft-ot és 6 pénzt. Nemsokára a harangokat is – kettő volt -, miután megrepedtek Losoncon újraöntik. Ezért is 115 Ft-ot fizet ki az egyház. Megvan a névsor is kik ígértek és adtak e célra is szabadakaratjukból. Milyen nagy áldozatot tudott hozni az egyház rövid néhány esztendő alatt. Igaz, hogy itt meg kell említeni azt a tényt is, hogy a református földesuraik is minden jó szándékában segítették a gyülekezetet. Hogy a templomtorony építés és a harangok újjáöntésében meg ne akadjon a gyülekezet, Kiscsoltói Ragályi József Úr kölcsön adott 300 Vonás Forintokat. Ez időben Nemes Nagy Ádám az ecclésia curátora, aki a feljegyzés szerint nagy hűséggel és becsülettel, Isten dicsőségének elől mozdítására, szegény ecclésiánknak boldogítására munkálkodott. Ebben az időben prédikátor Szilágyi János, aki 33 évig működött Alacskán és nagy nekibuzdulások és alkotások az ő itt működésének eredményei. Ebben az időben alig esik szó az egyház iskolájáról, de annál több a 19. sz-ban. Újra és újra áldoz, épít a gyülekezet, hol templomot, hol iskolát, újjáépít parókiát. Több meglévő írás arról tanúskodik, hogy a házasfelek megromlott viszonyait milyen nagy megértéssel, szeretettel…. (eddig volt meg ez a 4 oldalas írógéppel írt, már megsárgult töredezett szélű írás. Nagy Gábor.) Függelék Alacskán született Gelei József író, műfordító, tanár, 1754 december 6-án. Apja Gelei Gábor biológus volt. Gelei József Jászberényben, Kiskunhalason és Sárospatakon tanított. A Szacsvay Magyar Curirjának segédszerkesztője volt. 1832-ben az Akadémia levelező tagja lett. Ő adta az első magyar Robinson-fordítást: „Ifjabbik Robinson, íródott a gyermekeknek gyönyörködtető és hasznos magok mulatságokra,” címen /pozsony 1787/. A XIX-XX. sz-ban a birtokos családok közül legnagyobb befolyással a Miklós család rendelkezett. E család kiemelkedő tagjai: Miklós Gyula /1832-1894/ Miklós Ödön /1856-1923/ az egyház főgondnoki tisztét töltötték be Alacskán. A Miklós család Családi hagyomány szerint a család őse Miklós comes, I. Béla király tanácsadója volt. Utódai a tatárjárás után Erdélybe költöztek. Ez ágból Zabolai Miklós János (1506) erdélyi vezér volt. Utóda Zabolai Miklós Gergely (+ 1640) Magyarországba jött s Nógrád és Borsod vármegyékben telepedett le. János + 1670) Borsod és Békés vármegyékben birtokos, 1661-ben nyert Lipót királytól nemességújítást. Márton (+ 1702) használja először a miklósvári előnevet. Ferenc 1851-ben telepedett le Zemplén vármegyében; fia László (1849-1895) Szabolcs vármegye alispánja. Béla még a XX. század elején is, kis és nagy rozvágyi birtokos. A család borsodi ágának birtokközpontja a XIX. Században Finke település volt. Házasságaik révén volt birtokuk Szabolcsban és Borsodban (Finkén kívül Hangácson, Alacskán, Mezőkeresztesen). Tagjai a megyei, majd az országos közéletben jelentős szerepet vittek. Ferenc (1796- 1858) a szendrői járás főszolgabírája tizenegy éven át, majd Borsod vármegye másod alispánja. Jelentős szerepet vállal 1848 – 49 -ben is. Gyula fia (1832 – 1894) fiatalon az 1848-49-es forradalom katonája, majd besorozzák a császári hadseregbe. Az 1860-as években a szendrői járás főszolgabírája, 1871-1881 között az edelényi választókerület országgyűlési képviselője. 1879-től borászati kormánybiztos, a filoxera elleni harc fő szervezője. Fiai is politikai pályára léptek. Aladár (1865-1904) huszárkapitány, ifjabb Gyula (1855-1923) jogászdoktor, 1894. Nov. és 1896. Ápr. között Borsod vármegye főispánja. Ödön (1856-1923) mérnök-közgazdász. Ödön tizenkét évig országgyűlési képviselő, államtitkár, a századfordulós római és párizsi világkiállítások kormánybiztosa. Volt időszak, amikor Gyula és Ödön is képviselő, majd Ilona huguk férje, Ragályi Bála (1853-1921) váltja őket. A család-a családfők a századvégtől a fővárosban dolgoznak-, főként Budapesten élt. Ödön a családi birtokközpontot Alacskára helyezi át, oda is temetkeznek. A nyarakat töltik csak itthon, a birtok bérbe van adva. A vidéki birtokok Ödön fiainak kezén az 1930-as években lassan elúsznak. Aladár korán meghalt ( 39 évesen ). Ifjabb Gyula családjáról nem tudunk. Ödönnek szintén három fia volt. Ifjabb Ödön (1880-1908) jogot végez, külügyi pályán indul, de fiatalon meghalt. Elemér (1882-1954) bölcsész, tanár, költő, író, tisztviselő. 1938-ban elhagyja az országot, elhagyatva, gyermektelenül halt meg Santiago de Chilében. Ervin (1903-1988) mérnökember, a Fővárosi Hivatalban dolgozott. Az ő felesége volt Zabraczky Magdolna (1906-1998), gyermekük nem született. (A Helytörténeti Gyűjtemény kiállításán láthatók a tőle kapott fényképek). A Miklós család címere: Kékben, zöld alapon, vörös attilás, zöld nadrágos, sárga csizmás, vörös kalpagos, kócsagtollas magyar vitéz, jobbjában kivont kardot tart, melyre levágott török fő van tűzve. Sisakdísz: kardot tartó arany-oroszlán, növekvően. Takarók: kék-arany, vörös-ezüst. Miklós Gyula 1832-1894 Finke községben (1963-tól Edelény része) született 1832. november 26-án, s 1894. május 2-ra virradó éjszaka – 100 éve – Budapesten halt meg. Még nem volt 16 éves, amikor 1848-ban beállt Kossuth seregébe. Kitűnő lovas hírében állott, s igen rövid idő alatt hadnagyi majd 1849 márciusában főhadnagyi rangot kapott. Ezredével együtt Világosnál ő is letette a fegyvert. Büntetésből besorozták a császári hadseregbe mint szekerész közlegényt. Később a huszárokhoz került, ahol kitűnt rátermettségével. 1855-ben főhadnagyként szerelt le, majd megnősült. Családi birtokán gazdálkodott és aktívan bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1860-as években járási főszolgabíró volt, majd 1871-1881 között az edelényi választókerületet képviselte az országgyűlésen. Az 1879. évi székesfehérvári terménykiállítás keretében tartott gazdakongresszuson figyeltek fel rá, magas szintű tájékozottságot, hozzáértést árult el szőlészeti és borászati kérdésekben. Még ebben az esztendőben borászati kormánybiztosnak nevezték ki. Az ezt követő munkás másfél évtized alatt örökre beírta nevét az ország szőlő és bortermelésének történetébe. A múlt század utolsó évtizedei a magyarországi szőlőkultúra legtragikusabb időszakát jelentették, ekkor pusztította az ország szőlőkultúráját a filoxéra. Mint kormánybiztosnak a filoxéra elleni harc szervezése volt elsődleges feladata. Sokat dolgozott. Létre hozta a központi mintapincét a szakszerű borkezelés oktatására, bemutatására. Fellendítette a konyakipart a rossz minőségű borok felhasználására. Ő kezdeményezte a felsőbb szőlészeti és borászati tanfolyamot hazánkban. Rendszeresen ellenőrizte és szaktanáccsal látta el az alsófokú szőlészeti, borászati szakemberképzést is. Szerkesztője volt Magyarország első borászati törzskönyvének. Számos amerikai vesszőszaporító telepet létesített, többek között a szomszédos Sajószentpéteren, Szendrőn és Tarcalon is. Nagy súlyt helyezett az immunis homokterületek szőlővel való beültetésére. Nagy szakértelemmel népszerűsítette az amerikai alanyok beoltásának módszereit, a szőlők felújításának egyik legbiztosabb módját ebben látta. Kísérleti telepeket hozott létre, amelyek között kiemelkedik az 1884-ben felavatott és azóta is a nevét viselő kecskeméti „Miklóstelep”, ahol halála után – 181895-ben – emlékművet is emeltek tiszteletére. Működési ideje alatt lendült fel a „Borászati Lapok” c. folyóirat, amelynek éveken át szerkesztője és számtalan szakmai és mezőgazdaság-politikai cikk írója volt. 1885-ben kiváló szakmai tevékenységéért a császártól megkapta a „Vaskoronarend”-et és a királyi tanácsosi rangot. Magas nemzetközi elismerésként 1890-ben megkapta a francia „Pour le Mérité Agricole” érdemrendet is. Feladatai végzése közben rengeteget utazott, ellenőrzött, tanácsokat adott, tanfolyamokat, kísérleteket szervezett, gyakorlati bemutatókat tartott. A sok munka egészségi állapotának romlásához vezetett. 1894. május 2-ra virradó éjszaka 62. évében szívszélhűdés következtében meghalt. A finkei temetőben helyezték örök nyugalomra. A szeretetnek és a közkedveltségnek szép megnyilvánulása volt az a részvét amellyel május 3-án Budapesten, majd 5-én Finkén búcsúztatták. A budapesti szertartáson részt vett Vekerle Sándor miniszterelnök is. A koporsó felett Szász Károly ref. püspök főrendházi tag mondott beszédet. Finkén a család segítségével épült ref. templomban ravatalozták fel. Vadászy István esperes, sajószentpéteri ref. lelkész méltatta érdemeit és búcsúztatta. A finkei temetőben, ahol örök nyugalomra helyezték Balogh Károly edelényi ref. lelkész mondott gyászimát. A szülőhely szeretettel ápolja nagy fia emlékét. 1987-ben a nevét viselő kertbarátkör a finkei temetőben elkészítette síremlékét. 1992-től Edelényben utca is őrzi nevét. Halálának 100. évfordulóján pedig szülőházán avattak emléktáblát. Főbb munkái: Gróf Széchenyi Pál földművelés , ipar és kereskedelemügyi … miniszterhez jelentése Miklós Gyula országos borászati kormánybiztosnak 1882-1884. évi hivatalos működéséről. Bp., 1885. Hazai szőlészetünk és a phylloxera. Bp., 1888. Néhány szó hazai szőlészetünk rekonstrukciójához. I-IV. Bp., 1892-1894. Irodalom: Színyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp., 1902. Engelbrecht Károly: Miklósvári Miklós Gyula 1832-1894. BL. 1894. Pintér János: A kecskeméti „Miklós” szőlőtelep létrejötte és első évtizede. MMMK. 1975-77. (Szerk. Takács Imre) Bp., 1978. Geday Gusztáv: Százötven éve született Miklós Gyula. SztB. 1982. 4. sz. Für Lajos dr. – Pintér János dr.: Magyar agrártörténeti életrajzok. Bp., 1988. MIKLÓS ÖDÖN 1856*-1923 Finkén (1963-tól Edelény része) született 1856. December 14-én. Miklós Gyula országos borászati kormánybiztos fia volt. A középiskoláit Miskolcon, Budapesten és Bécsben végezte, majd a budapesti József Műegyetemen (1875-1879) szerzett mérnöki oklevelet. Gyermekkorát Finkén, a családi birtokon töltötte, de tanulmányainak folytatása közben a szünidőkben is rendszeresen visszatért a szülői házhoz, ahol édesapja oldalán, a mezőgazdasági termelés minden fázisát, örömét, gondját-baját megfigyelhette. Bizonyára ebből táplálkozott az a vonzalom, amely egész élete során a mezőgazdasághoz kötötte. Rendkívül sokat utazott, s gyűjtötte a fejlettebb országok gazdasági, közgazdasági tapasztalatait, módszereit, melyeket igyekezett hazájában hasznosítani. Sok nyelvet megtanult. 1876-ban beutazta Németországot, 1877-ben Svájcot és Belgiumot. 1878-ban a párizsi kiállítás tanulmányozására küldte ki Trefort miniszter, de nagyobb utat tett még abban az évben, Angliában is. 1879-ben a kormány Amerikába küldte a gabona elevátorok tanulmányozására. Ez alkalommal Dél-Franciaországban is látogatást tett, és mint szakreferens közreműködött a londoni gazdasági kiállításon. Ő volt az első magyar ember, aki nálunk a telefonra felhívta a közfigyelmet. Erről 1879-ben Budapesten felolvasást tartott. Részt vett a Budapest-Zimony közötti vasút építésének előmunkálataiban, a budapesti gabonaelevátor létesítésében. 1884-ben, mint társtulajdonos, igazgatója lett a Fair-banks-mérleg és gépgyár-társaságnak. Elsők között lépett be a gazdakörbe, és választmányi tagja volt. Aktívan részt vett az Országos Gazdasági Egyesület működésében. 1885-től választmányi tagja és szakosztály jegyzője volt a Magyar Mérnök és Építész Egyesületnek. A gazdasági kiállítások szervezésének specialistája volt. 1885-ben az országos kiállítás szervezésében vállalt aktív szerepet, s részt vett később a bécsi kiállítás szervezésében. Sokat foglalkozott vízszabályozásokkal, elsősorban a Tisza-szabályozással és a Duna hajózási akadályainak eltávolításával. 1892-ben a Magyar Mezőgazdák Országos Szövetkezetének lett igazgatója, s felügyelő elnöke a Magyar Fegyvergyárnak. Egyetemi tanulmányai befejezése után gyakorlatban is foglalkozott a mező-és erdőgazdasággal, kezelte 2.000 holdnyi Borsod megyei birtokait. Különösen a szarvasmarha és lótenyésztésben ért el szép sikereket. Az alacskai birtokán is voltak szép lovaik. Jaskó János volt az egyik lovásza. Nagy istállók voltak a mai Kastélyhoz vezető útmentén. A Kastély feletti erdőben sétakocsikázásra is alkalmas volt az út. (Az alacskai lakosok nem tudtak sokat arról, hogy mi folyik a nagykapun belül.) A falubeliek a birtokon dolgozók elbeszéléséből tudták meg hogy Miklós Ödönnek német származású felesége volt. Nem szakadt el szűkebb hazájától, megyéjétől. Elnöke volt évekig a Borsod megyei Gazdasági Egyesületnek és a vármegyei Lótenyésztési Bizottmánynak. Volt elnöke a Mérnök és Építész Egyletnek és a Vasúti szakosztálynak. Részt vett a vármegyei közgyűléseken. Sok értékes javaslatot tett. Szót emelt a Bódva – völgyi vasútépítés és Miskolc város csatornázása ügyében. Magas tisztséget viselt a református egyháznál. Egyházmegyei és egyházkerületi bíró volt, valamint a Tiszáninneni Egyházkerület követe az 1904-1906. Évi zsinaton. 1892-től három cikluson át a szirmabesenyői kerület országgyűlési képviselője volt. Mint képviselő előadója lett a közgazdasági bizottságnak és a külföldi kereskedelmi szerződéseknek. Országgyűlési képviselősége idejéből származik ez a máig fennmaradt versike: „Miklós Ödön ígért bikát, fából csinált vaskarikát. Fából vashíd jaj de recseg, mulat rajta Sajóecseg.” 1893-ban földművelésügyi államtitkár lett. Majd háromévi hivatali működése alatt több törvényjavaslatot dolgozott ki és részt vett számtalan törvény megalkotásában, bevezetésében. Ő szervezte meg az 1896-os ezredéves kiállítás mezőgazdasági főcsoportját. 1898-ban a brüsszeli nemzetközi kiállításon, mint az egyik zsűrinek az elnöke vett részt. 1897-től 1901-ig az 1900. Évi párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosaként tevékenykedett nagy sikerrel Az I. világháború előtt a Római Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetnél képviselte Magyarországot. A háború után pedig a békeszerződések által létesített Nemzetközi Dunnabizottságnál volt Magyarország képviselője. Ő volt-mintegy fél évig-annak első elnöke. Tagja volt több külföldi tudományos társulatnak. Kora ifjúságától kezdve munkása volt a napi sajtónak, különösen a közgazdasági kérdések hivatott szóvivője volt. Több új és jó gondolatot pendített meg az Ellenőr, a Magyarország, az Egyetértés, a Pesti Napló és más lapokban, szakfolyóiratokban, közlönyökben. Emellett állandó munkatársa volt több jelentékeny angol és amerikai gazdasági és műszaki szaklapnak. Érdemei elismeréséül a király 1906-ban a főrendi ház tagjává nevezte ki. Megkapta az Arany érdemkeresztet, a Ferenc József-rend nagykeresztjét. Több külföldi magas kitüntetés között birtokosa volt a Francia kormány Becsület-rend nagy középkeresztjének, s a belga király Lipót-rend középkeresztjének. 1923. május 30-án Németországból hazautaztában Passaónál, 66 éves korában szívszélhűdés következtében meghalt. Budapesti búcsúztatása után a megye előkelőségeinek és a falu lakosainak nagy részvéte mellett június 6-án alacskai kastélya parkjának domboldalában helyezték örök nyugalomra. Főbb munkái: Mezőgazdaságunk és gabona kereskedelmünk érdekében. Bp. 1881. A technikusok helyzete az államszolgálatban. Bp. 1887. Negyedszázad a magyar közéletben. Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte: Rácskay Gyula. Bp. 1906-1909. 1-3. Kötet. Irodalom: Színyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp. 1902. A pallas Nagy Lexikona. Bp. 1896. Borsodmegyei Lapok 1893. Július 18 és október 13. Reggeli Hírlap 1923. Május 31 és június 7. Miskolczi Napló 1923. Június 2. Megjegyzés: Az edelényi ref- egyház születési anyakönyve szerint 1856. A korabeli kiadványok (pl: Színyei József: Magyar írók élete és munkái Bp. 1902.) valamint az alacskai síremléke tanusítása szerint 1857. Jegyzõk névsora Azon Jegyzõk névsora kik az 1835 dik évtõl fogva az Alacskai Körjegyzõségben mûködtek. Az idõs emberek emlékezete szerint. 1. I. Szeõcs István 1835-1843 ig elhalt alacskán 2. II dik Szeõcs István 1843-1851 ig a hivatalról lemondott 3. Nagy Lajos 1851-1857 évig Alacskáról Kápolnára ment 4. Ladányi Ferencz 1857-1863 évig, innen Hejõ Csabára ment 5. Fekete Pál 1863-1867 évig felfüggesztetvén lemondott 6. V. Kiss Lajos 1867-1869 évig, Alacskáról Sajó Kazincra ment. 7. Szegenegi József 1869 év Január 1- ugyanazon év Április 1 ig helyettes vólt. 8. Todraczki József 1869 év Április 1 – 1871 évig itt halt el. 9. Rapcsák János 1871 évtõl 1883 évig itt halt el. 10. Segédje vólt Molnár László késõbb helyettes most Szentpéteri I. Jegyzõ. 11. Császár Károly 1883 évben három hóig helyettes. 12. Elek Béla 1883-1889 év Augusztus 1 ig, de már Május havában felfüggesztetett – késõbb lemondott. 13. Ray József Elek Bélát helyettesítette 4 hónapon át. 14. H. Kiss Miksa 1889 év Augusztus 12 ig helyettes, ugyanazon év Deczember havában választatott meg. „Kiss Miksa 30 évi jegyzõi hivatalkodása után eggyes rossz akaratú emberek mint Kis Gyula tanító és Kis András, a Liszkay famíliából, akkor egyházgondnok fondorkodásai következtében elmenekült Emõdre családostól együtt, 1919 márcz 26 án menekült el, akkor Kis Gyula tanító vette által a jegyzõséget, késõbb Lengyel Pál nevû kikeresztelkedett zsidó fiú és olvashatatlan név és mondat „számomra” ezek a Miklós Ödön kastélyában laktak – ezután jött P. Nagy László nevû segédjegyzõ. hubói Kiss Miksa 1889 – 1921ig. Meghalt Budapesten 1921 Május 12-én. Nyugszik ugyanott, Budán a Farkasréti temetőben.” jegyezette: Kiss Jenő joghallgató 921. V. 26-án. / Mellékletek // Községi jegyzőkönyv (a faluház padlásán találtakból) A Falumúzeum gyűjteményében tárolva )! 1903 év Június 3 dik napján estve 11 óra 50 perczkor óriási vihar fejlődött ki, – már 3 dikán délben oly forró vólt a levegő hogy majdnem kiálhatatlannávált estve barnás fekete és lila színű fellegek tornyosúltak a láthatáron, az ég oly mélyről és megszakítás nélkül dörgött mintha földalatti dübörgés lett vólna, mely dörgés az idő előre haladottával mind közelebb és közelebb hallatszott végre a fenn jelzett időben óriási erővel tört ki a vihar, erős orkán közben villám villámra ért, a jegek hullani kezdenek mind jobban és jobban kopogtatták a házfedeleket és az ablakokat, végre oly erővel és oly nagy mennyiségben hultak a jegek melyek között tyúk tojás nagyságúak is vóltak hogy az álmából felriadt nép kétségbe esett látván a nagy istenítéletet mely évi keresményétől megfosztotta – a nagycsapás azonban csak reggel látszott meg búza gabona árpa tönkretéve az amúgyis nem egészen jónak mondható termés tönkre ment, a szőllő évekre elpusztíttatott, a nsgy termést ígérő gyümölcsfákról a gyümölcsöt a jég nagyrészben leverte, amit lenem vert megsebesítette, sokan a rozsot lekaszálták. 1903 év Június hó 2 dik napján reggel 5 óra 10 perckor, körülbelül 1/ másodperczig tartó földrengés vólt észlelhető községünkben e sorok írója még ágyában pihent midőn ágyát sőt az egész épületet megmozgatta a földrengés – rémülve szökött fel ágyából hogy alkalmas helyre meneküljön családjával, de az Isteni hatalom nem ismételte a végzetessé válható földmozgását. – és így a nyugalom helyre állt. – Ilyenkor látja az elbizakodott ember, hogy míly semmiség és porszem a természeti erőkkel szemben melyet az isteni hatalom hasznára vagy kárára fordíthat, – légy velünk uram e nehéz napokban. 1887. József napján Deczemberi hideg félöles hóval melyen javában szánkáznak az emberek, mely két hétig tart, holott a megelőző napok egész tavasziak vóltak a vetést meg kezdték ma pedig félöles hó dermesztő hideggel – apró megfagyott nyulakat hoznak a mezőről. feljegyzés után vetettem ide Kiss Miksa Különféle Jegyzetek Valóban, az 1899 évi rendkívüli időjárás vólt. Amidőn már Januáris hó 25 én a somfák kivirítottak. Alig vólt tél. Később azonban ezen virágok elfagytak. Április havában folytonos hideg idő, valamint Májusban is. A Méhek igen jól teleltek oly annyira hogy már április havában készen álltak a rajzásra, de május havában oly rossz idők jártak hogy a méheket etetni kellett sőt még júniusban és júliusban is. Az irodát (jegyzői) még Július 10 dik én is bekellett fűttetni. Szóval Július 14 ig folyamatosan fűttetni kellett. Gyümölcs úgyszólván semmi sem termett. Július 5 dikén és 12 én nálunk gyenge de a felvidéken erős dér vólt. Aratáskor azonban mely Július 18 dika táján kezdődött meglehetős jó idő később nagy melegek, egész nyáron semmi eső. Széna közepes, sarjú semmi, nagy aszály előre láthatólag nagy takarmányszükséglet. Kiss Miksa Az 1901/2 tél nagyon gyenge vólt, Karácsony másod napján a szobában nyitott ablak mellett ünnepeltünk., mikor pedig pünkösd idő napján nincs akkora meleg hogy el ne kelne a fűtés, a jégvermek üresek mert egész télen annyi jég nem vólt hogy jeget szerezhettünk vólna. Két hét óta május közepén folyamatos szakadó eső hideg szél a gyümölcs részben elvirított de kilátás nincs hogy valami teremjen takarmányt még ma sem lehet kaszálni, általános panasz és zúgolódás. Akik a kapás növényeket elültették nagyon megbánták mert elrothadt a földben, búzában jó termés valamint árpában és zabban is. Gyümölcs semmi, a mesterséges takarmány nagyon buja de értéktelen, széna közepes, sarjú semmi. Aszály nagy vetni alig tudtunk. Szeptember 10-én már óriási hideg amely a még éretlen szőlőt megfagyasztotta minek folytán kevés és savanyú bor termett. Deczember 1 táján nagy hideg 10-22 ig dermesztő 22 R. fok hideg a szobát alig bírtuk befűteni de már karácsony táján folyton esett a hó elolvadva egész tavaszig sár eső és locspocs ismét csak rosszat várhatunk a lóherék mind kivesztek, az egerek annyira elszaporodnak hogy alig lehet tőlük vetni…… / eddig tudtam írni . Ng./ 1908 tavaszán a hernyók olyan nagy mennyiségben jelentek meg hogy a gyümölcs termés mely szép reményekkel kecsegtetett teljesen tönkretették , félő hogy a gyümölcsfák talán többé kisem fognak fakadni később a lepkék jelentek meg nagy mennyiségben nem különben a cserebogarak is. Ezen óriási csapás nem jött váratlanul már a hatóságok az 1907 év őszén kiadták a hernyó irtásra vonatkozó szigorú rendeleteket, de a nép az írást vagy egyáltalán nem, vagy csak igen lanyhán teljesítette pedig ha egyesült erővel, mindenki leszedte volna a hernyó fészkeket nem állnának ma június 18-án a gyümölcsfák levél nélkül – példát adott a népnek Varga Mihály aki a hernyóirtást erélyesen elvégezte így az ő kertjében a gyümölcs megmaradt a fák a szokott zöld levelekkel díszlenek. – később oly meleg napok uralkodnak már május és június hónapokban hogy a hőmérő napos helyen pl. az én folyosómon délután öt órakor 38 Celsiust mutatott, a földmívelők reménye mivel jó aratás mutatkozott kezdtek hanyatlani, mert a rendkívüli és kiállhatatlan hőség mindent meg aszalt, június 20-án már vólt gabona kereszt ami mostanában ritkaság számba ment, féltünk hogy 25 kor (korona?) búza ár mellett óriási takarmány hiány lesz, a búza árát métermázsaként érted. Széna és mesterséges takarmány első kaszálásra jól fizetett de később teljesen kiégett az aratás után (július 20) bekövetkezett eső alig tudta helyrehozni, és azóta mindig esik az eső a levegő úgy lehűlt napos helyen délben 8 R, azon gondolkoztunk ma is augusztus 18-án hogy a szobákat ne fűtessük é be. A mezei termények azonban búza, gabona, árpa jobb aratást adnak mint vártuk, az egész Magyarországon így sikerült, ezért ma már a búza ára 25 koronáról 18 korona lett métermázsánként, a szőlő és bor termés igen bő volt de éppen a beállott túltermés folytán oly rosszul volt értékesíthető, különben a hordók drágasága miatt / párja 30 korona is volt / hogy alig maradt a gazdának mintha krumpli termett volna, az 1908-év el lehet mondani egyike volt a legrosszabbaknak.
